Miért nem indexel a magyar? | Tényező.hu

Ma 2019. május. 19, vasárnap, Ivó, Milán napja van.

Támogassa a függetlenséget:

Miért nem indexel a magyar?

Share

A minap gyanútlanul belevágtam egy Budapest-Miskolc kiruccanásba az autópályán, és azt kell mondjam, lehetetlen nem észrevenni hogy egyre kevesebben és kevesebben használják az úton az – egyébként kötelező – irányjelzési funkciót. Tudjuk hogy a téma az utcán hever, no de ennyire?

Inkább összetörik, mint hogy indexeljenek

Tehát haladunk az autópályán, kellemes az idő – az orvos meteorológusok stresszmentesnek mondják -, a szombati forgalom sem nevezhető különösképpen erősnek. Már éppen előznék egy két autóból álló, százas tempóval haladó csoportot, mikor is a közvetlenül előttem lévő szürke Fiat tulajdonosa minden előzetes figyelmeztetés nélkül elém vágódik, és miután befejeztük a harmadik autó előzését, szintén index nélkül bevágódik a külső sávba, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne százharmincnál.

Ezt a manővert még legalább háromszor megismétli pár percen belül. Azon gondolkoztam, hogyan is lehetne rávenni arra, hogy valahogy mégis közelítsen az elvárt közlekedési minimumhoz – már ami a kommunikációt illeti.

Nem kérem én arra, hogy jó napot kívánokkal, kalapbiccentéssel, vagy esetleg japánosan mély meghajlással köszöntsön minden közelében tartózkodó autóst. Az én vágyam csupán annyi, hogy indexeljen, mielőtt bevág valaki elé egy másfél tonnás fémtömeggel. Végül azt találom ki, hogy még az egyre kevesebb normális autósra is rálicitálva (akik bruttó 3 villanással oldanak meg egy sávváltást), nem kevesebbet tűzök ki magam elé célként, minthogy maradéktalanul betartsam a kresz által megfogalmazott szabályokat.

Egy másodperccel a sávváltás előtt kiraktam az indexet, majd folyamatosan használtam, amíg át nem értem a belső sávba. Ez körülbelül hat felvillanást jelent. Majd ezek után – tetézve a nyilvánvaló pofátlanságomat – az egész procedúrát újra megismételve visszatértem a külső sávba. Zárójelben jegyzem meg: nem mintha nem ezt írná elő a kresz mindenki számára.

Legközelebb figyelmesebben!

Nos, ez nagyon sok volt a vezetőnek, látni lehetett az arcán, hogy ez már kicsapta a biztosítékot nála. Majd – talán hogy kiöntse a lelkét valakinek, hogy mekkora ökörrel találkozott az úton – lelassított és előkapta a mobilját. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e ennek a fejleménynek vagy sem. Azon gondolkoztam, hogy ha mobilozás közben, index nélkül, de lassabban vágódik be majd a belső sávba, az vajon jobb-e a többi autós számára, mint ha index nélkül vágódik be, mobilozás nélkül, de nagyobb sebességgel.

Ezen töprengtem volna, azonban nem sokáig hagyták, mert egy újabb autós mindkettőnket megelőzött, és ugyanazt az index nélküli, vad cikázást mutatta be, mint az előző. Igaz, itt már az autó műszaki állapotával is akadt némi gond.

A növényvédőszer-zöld színű autó rozsdafoltos látványát – ahogy imbolyogva, lopakodó üzemmódban rángatózott a sávok között – talán csak a hangja múlta felül, mivel ékszíjas visítással haladt el a többi közlekedő mellett. Dicséretképpen viszont el kell mondanom, hogy közben a vezető nem mobilozott. Ez is valami. Ekkor határoztam el, hogy ha lesz időm – a kamikáze vezetők folyamatos támadásainak kivédése közben -, kíváncsiságból elkezdem számolni, hogy vajon tíz autóból mennyi indexel az autópályán.

Jó poéngyilkosként előre bedobom az eredményt: egy. Nem is mennék bele részletesen, hogy leírjam az autópályán eltöltött csekély tíz-tizenöt percem történéseit pontról-pontra, de azért összefoglalásként annyit megjegyeznék, hogy tapasztalataim szerint a nem indexelés nem függ össze a társadalmi és anyagi helyzettel. Éppúgy benne van a buliban a szürke, tizenöt éves kisautó tulajdonosa, a középkategóriás szedán vezetője, a zöld, sivító roncstelepi majomköszörű pilótája, de még a vadi új, húszmilliós fekete merci sofőrje is.

Hozzáteszem az utóbbi volt az egyetlen a tízes csoportból, akinél valamiféle fejlődést tudtam felfedezni a vizsgált negyed órában. Igaz ugyan, hogy két alkalommal nem indexelt, de a harmadiknál már igen – amit hirtelen nem is tudtam mire vélni.

Így ment ez szépen, folyamatosan az elkövetkező negyed óra alatt: cikázó autók, amerre a szem ellát, melyek hol egymás elé vágtak be, hol nagyokat fékeztek, és az indexhagyók gyakorta egymást is akadályozták.

Nem mindig ők a hibásak

Érdemes egyébként végignézni a fékezési nyomokat egy autópályán. Igen tanulságos, hogy egyes szakaszokon száz-kétszáz méterenként találhatunk egy-egy erős féknyomot, amely vagy egyenesen a sövények közé, vagy az árokba vezet bele, sokszor nyílegyenesen, megszakítás nélkül. Nem nehéz fejben rekonstruálni a sokszor évekkel ezelőtti eseményeket. Vér persze már nincs sehol, csak ezek az idegesítő féknyomok. A hullákat régen elvitték, alszanak csendesen, míg a rokonok éppen egymást tolják le az autópályáról.

 

 

Nézd meg a főoldalt is!
   




LIKE-olj!


Tényező.hu | Nem mindennapi hírek. Független, újságírók által fenntartott és szerkesztett, teljesen cenzúra mentes, tényeket, és magánvéleményeket tartalmazó elektronikus médum.

Print Friendly, PDF & Email

Ajánlott cikkek:

Az Orbán márka
Őstulkok, avagy a magyar média működési módja
Újabb gazdasági világválság közeleg?
Schiffer: "A nemzeti cinizmus rendszere"
Az oktatás szar. Pont.
Debreczeni József interjú
OBAMA győzőtt, vagy a választási rendszer?
Club és folyosó ma
Mindennapi kenyerünk - dokumentumfilm
Az Euronicsból ki, az Expertbe be
Címkék:
, , , ,

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely