Emberhülyítés | Tényező.hu

Ma 2019. november. 12, kedd, Jónás, Renátó napja van.

Támogassa a függetlenséget:

Emberhülyítés

Share

Önkéntes agymosás?

A rendszerváltás óta sok víz lefolyt a Dunán. Az emberek akkori, rendíthetetlen optimizmusa vagy megszürkült, esetleg teljesen feledésbe is merült. Hol vannak már a nagyra törő tervek a társadalmi viszonyok teljes megújításáról?

 

 

 

Élénken él bennem a kép arról, amikor a rendszerváltás után azon tanakodtunk, hogy vajon “mikor lesz már jobb”. Nyilvánvalóan ez a “jobb” szinte teljes egészében az emberek anyagi viszonyira, és lehetőségeire utalt, és nem a szabadság mértékére, a társadalom tagjai között lévő kapcsolatok, és kommunikáció minőségére, vagy egyéb “elvont” szempontokra. Pedig az utóbbiak megvitatása sem lett volna lényegtelen. Sőt: talán ez lett volna az egyik  leglényegesebb momentum – ami persze kimaradt. És kimarad még valami ezzel kapcsolatban. Hogy ez emberek dolgozzanak ezeken az “elvont” feladatokon. Ezért is tartunk ma ott, ahol tartunk. Az okot nem másokban, nem külső erőkben, hanem saját magunkban fogjuk megtalálni.

1989-90-ben még azt hittünk, hogy a központi tervgazdálkodást, és az egypártrendszert felváltó pluralizmus, a többpártrendszeren alapuló szabad, parlamenti demokrácia rendszere idővel mindenre megoldást jelent majd. Ugye abból indultunk ki, hogy az emberek már csak el tudják dönteni, hogy mi lesz jó nekik. A silány politikusokra senki nem szavaz majd, és így tele leszünk megannyi Széchényi Istvánnal, Deák Ferenccel, akik majd az ország jobbításán fáradoznak. A szabad sajtó által biztosított bőséges információáramlás miatt pedig az emberek jól, és helyesen fognak majd dönteni politikai kérdésekben. Nem így lett.

Egyesek gyorsan – fél év alatt -, mások csak egy-másfél évtized múltán jöttek rá arra a fontos fegyvertényre, miszerint az emberek (a nép) szinte képtelen logikus, vagy helyes döntést hozni a saját sorsáról. Egy részüket nem is érdekelte ilyen olvasatban a jövő – mert annyira benne éltek az előző rendszerben, amely még azt is meghatározta számukra, hogy mikor kelljenek, mikor feküdjenek, mikor egyenek, vagy mikor menjenek ki az utcára felvonulni. Ebben a nagy szabadságban el voltak veszve. Igaz ugyan, hogy ott volt a rendszerváltó értelmiség is, de a nép, és a változásokért harcoló – tízmillióhoz képest – maroknyi szabadcsapat azért nem ugyanaz. Költséges lett volna agyátültetést végezni milliónyi embertársukon, hogy átállítsuk őket a parlamenti demokrácia irányítóivá. Így maradt az idő súlya, és a remény, miszerint lassan, a rendszer változása után az emberek gondolkodása is változni fog. Ez sem jött be.

Noha azért a mai, demokratikus intézményrendszerben megcsömörlött szavazópolgár gondolkodásmódja nem azonos a néhai, 1980-as, vagy 1990-es önmagával, de alapvetően nem változott. Ami hozzájött a képlethez, az nem más, mint hogy most már tudatában van a főbb jogaival (pl. szavazás), de felelősségével már nem igazán. A felelősség nem csupán a következményekre vonatkozik, de arra is, hogy kötelessége az elvárható mértékű helyes döntés. Az pedig, hogy ehhez egyfajta “tulajdonosi szemlélete” is szüksége lenne a saját országával kapcsolatban, végképp nem jött át neki.

1989 október 23 - nagy remények

Gondoljunk csak vissza az első demokratikus szavazás végkimenetelére, ahol egy olyan párt kapott kormányzati felhatalmazást, ahol a langyos vízben való üldögélést a legfelsőbb szinteken is vezérlő elvként fogadták el, és írták elő. Ki szavazta meg őket? Az emberek? Volt csalás? Nem. Az emberek nem akartak markáns változásokat. Ha pedig akartak, akkor nem merték ezeket tettekre is váltani. 813 000 állampárti tagkönyv országában? Ne csodálkozzunk ezen – egyszerű gyávaság volt. Sok ember számára ez a harc saját maga ellen irányult volna. Ennek megfelelően a rendszerváltásból csupán “módszerváltás” lett. Ráadásul a Lengyelekkel ellentétben mi – nagy bátran – nem utasítottuk el a pártállamban felvett kölcsönök visszafizetését. Azóta is ezt a hógolyót nyögjük, görgetjük, amelyből évről évre egyre nagyobb hóbucka lett, majd hegy. Az adósságszolgálat miatt persze kénytelenek voltunk a privatizáció bevételeit az adósság mérséklésére fordítani, és közben a puha rendszerváltás, a nem túl bátor szavazók, no és az utóbbiak hozadékaként megkapott langyos vizes kormány miatt, a privatizációban sok átmentett politikai egzisztencia tudott, és kezdett el kamatozni. Csak őket az oroszországi kollégáikkal szemben ma már nem hívjuk oligarcháknak. Volt aki egy millió forintét vett nagyvállalatot, persze minimális saját erővel, rendkívül jó kamatozású hitellel. Aki pedig valahogy kimaradt a jóból, annak később ott volt a lehetőség, hogy mivel kétféle gázolaj lett a magyar piacon, két -féle árral, akár bele is kezdhetne a kettő házi átalakításába, gigantikus tartályokban, hogy a tőkefelhalmozás kezdeti szakaszát ki tudja pipálni – valódi munka nélkül. Ez volt ugye az olajszőkítés, amellyel kapcsolatban gyakorlatilag soha, senkit nem ítéltek el – egyetlen későbbi politikai oldal oligarcháját sem. Ilyen következményei is vannak a gyávaságnak.

Teltek az évek. Politikusok jöttek, politikusok mentek. Kormányok születtek, kormányok léptek le, alakultak át, mondtak le – ampányoltak, szavaztunk, kampányoltak, szavaztunk.

A 90-es évek értelmiségijeinek a legnagyobb tévedése az volt, hogy feltételezték: az emberek képesek átlátni az a helyzetet amelyben élnek, és okos gazda módjára terelgetik majd a hatalomba, vagy a hatalomból a politikusokat. Sajnos nem így lett. A népnek természetesen nem volt tapasztalata ebben. Hogy is lett volna? A 45 év egypárti rendszere után? Viszont a 90-es, kezdeti örömünnep mindenki a “szerzéssel” kezdett el foglalkozni – ez a  tendencia egyébként már a trabantos bécsi Gorenje korszakban világosan látható volt. Csodálkozunk? Évtizedek hiánygazdasága után? Nyilvánvalóan ebben nem hibáztatható a nép. Viszont abban, hogy az szavazóképes emberek jó része még évekkel a rendszerváltás után sem tett kísérletet arra, hogy valójában átlássa a politikát (amely persze egy új, külön szakma lett) az már megbocsájthatatlan bűn.

Az emberek nagy része tehát továbbra nem értett sem a politikához, és sajnos a gazdaság legalapvetőbb folyamataihoz sem. Viszont ők, milliónyian döntöttek az ország sorsáról minden választáson.

Egy idő után kezdtek ráébredni ezek az emberek is, hogy úgy korcsolyáznak mint malac a jégen, és remény sincs arra, hogy megtanuljanak bánni a korcsolyával. Arra pedig, hogy ők határozzák meg az ország műkorcsolya válogatottjának a minőségi keretét, pedig egyenesen képtelenek. Ezért egyre kevesebben szavaztak. Ez a döntés még a rossz szavazástól is silányabbnak tekinthető, mert utóbbi esetben még a “nép általi hatalom” illúziója sincs meg.

Ezzel egy időben a politikusok kezdtek rájönni arra, hogy mivel a nép nem érti a közgazdasági, politikai, és egyéb “maszlagot”, egyszerűbb, ha ezzel nem is próbálkoznak. Egy-két mondatos, majd idővel egy-két szavas jelmondatok jöttek, és karizmatikusnak látszó vezetők. Egyszerű kampányok, egyszerű embereknek. Aztán arra is rájöttek, hogy a nép gazdasági ismeretei olyan kezdetlegesek, hogy bármit ígérhetnek, soha senki nem fogja egy túlzó ígéretre azt mondani: “ezt nem hiszem el”. Így az ígéretek egyre jobban eltávolodtak a valóságtól. És az irreálisabbnál irreálisabb nagyotmondásoknak örültek az emberek – így kell ezt csinálni. A 15., 16. havi nyugdíj bevetésére ebben az illúziókampányban csak azért nem kerülhetett sor, mert ugye beütött a gazdasági válság. Akkor sem a szavazók miatt fogták vissza magukat, hanem mert saját maguk számára is nyilvánvaló lett volna, hogy kilóg a lóláb. A szavazási hajlandóság pedig tovább csökkent  – egyre többen lettek reményvesztettek.

Aztán elérkeztünk a közelmúlthoz. Volt egy párt, aki az ígéretek áradatában megcsömörlött tömegeket úgy kívánta megdolgozni, hogy egy, az eddigi összes ígéretnél nagyobb hülyítési csomaggal állt elő. Ráadásul olyan elsöprő vehemenciával, amellyel a szavazók nagy többségénél eloszlatta az összes “gyanút “. “Végre egy párt, ami tudja mi kell nekünk” -mondogatták. “Egy millió új munkahely” – a gazdasági világválságban. És az emberek újra hittek, és hittek. Igér – megnyer – megszeg – mutogat, Igér – megszeg…. Abban az ördögi mókuskerékben élünk. Miért lehet ezt még ma is megetetni a szavazókkal? Mert nem értenek ahhoz, amiről szavaznak. A magyar szavazópolgár olyan mint egy öt éves császár egy több tízmilliós birodalomban – egy nyalóka ígéretéért mindent megszavaz a politikusoknak. Nem nőttünk még fel, az az igazság. Ha majd valaki mérsékelt megszorítási csomaggal fog kampányt nyerni, amely ráadásul valós tényeken alapszik ? nos, akkor majd azt mondom: felnőttünk.

Orbán Viktor távvezérelve, az amerikai nagykövettel - háttérben Habony

Az új kormány azonban nem csak az ígérgetés mértékében különleges. Abban is, hogy ők használták először a modern szociológia, és társadalom manipulálás teljes eszköztárát ahhoz, hogy a kiszolgáltatott, robotoló, jobb sorsra érdemes magyar szavazógépeket szavazásra bírják. Nem titok, hogy a márkaépítő Habony Árpád, Orbán Viktor főtanácsadója, jelenleg a hatalom második embere. Belső informátorok szerint “Aki Habonnyal tárgyal, az Orbánnal tárgyal”. Mindenesetre a jelenlegi kormánypárt nagyságrendileg jobban használja a propaganda eszközeit a társadalom tájékozatlanabb tömegeinek a befolyásolására, mint bármely más politikai erő az országban, és ennek a célnak az érdekében két amerikai szakértő is bedolgozik nekik a rendszerbe. A gond csupán annyi: a hatékony propaganda nem garantálja a társadalmi hasznosságot – sőt. Gondoljunk csak a dohányipari cégekre. Személyi kultuszt felépíteni politikailag kétségtelenül hatékony eszköz lehet, viszont ritkán végződnek ezek a kísérletek a társadalom számára is sikertörténetként. Elég ha ezzel kapcsolatban az elmúlt hat évtized történelmére gondolunk. Amíg mi nem leszünk okosabbak, ne várjuk el ezt az általunk beszavazott politikusoktól sem. A profi, érzelmi alapú politikai manipuláció elleni védekezés első lépése: beismerjük, hogy nem vagyunk elég tapasztaltak ellene. Nincs szükségünk sem egy új Sztálinra, Brezsnyevre, Mao-ra, vagy Rákosira.  A személyi kultuszok kerüljenek a helyükre: a történelemkönyvekbe. És ne a napilapok címoldalára.

 

A szerző marketing és PR szakértő

 

Nézd meg a főoldalt is!
   




LIKE-olj!


Tényező.hu | Nem mindennapi hírek. Független, újságírók által fenntartott és szerkesztett, teljesen cenzúra mentes, tényeket, és magánvéleményeket tartalmazó elektronikus médum.

Print Friendly, PDF & Email

Ajánlott cikkek:

Újabb gazdasági világválság közeleg?
Major Joe Kropkó Péter nyomdokain
Vasemberek viadala - az IRONMAN triatlon
Orbán: "Hazugságoktól hemzseg a költségvetés."
A helyzet 'fantasztikus', de nem reménytelen
Interjú Salát Gergely Kína-szakértővel
Egyetemista önkéntes katonák - interjú
Szinte védtelen a Magyar Honvédség
NATO központba vonultunk - tartalékosként
A közoktatás átalakításának 20+1 pontja
Címkék:
, , , , , , ,

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely