1956 eseményei katonapolitikai nézőpontból (1.rész) – interjú Dr. Nagy Tamással | Tényező.hu

Ma 2019. december. 10, kedd, Judit napja van.

Támogassa a függetlenséget:

1956 eseményei katonapolitikai nézőpontból (1.rész) – interjú Dr. Nagy Tamással

Share

A sokak számára talán megdöbbentő igazság az, hogy az 1956-ban elhangzott Nagy Imre-féle „Csapataink harcban állnak” – egyáltalán nem azt jelentette, hogy parancsot adtak volna a magyar katonáknak az ellenállásra – interjú dr. Nagy Tamás történésszel, aki egy olyan dokumentumot talált, ami egészen más megvilágításba helyezi 1956 szovjet reakcióit.

Az 1956-os forradalomról a legtöbb ember fejében ma már egy olyan kép él, aminek sok esetben egyre kevesebb köze van a valósághoz, illetve az emberek nagy többsége sajnos nem ismeri mélységében hogyan is zajlottak le a forradalmat megelőző időszak belső hatalmi harcai itthon és Moszkvában.  Mikor, kit, és vajon miért támogatott a Szovjetunió? Milyen szerepe volt (és még inkább milyen nem) az akkori magyar katonaságnak? Egy távoli, látszólag független, Közel-Keleten zajló katonai konfliktus, a szuezi-válság, illetve a szintén párhuzamosan zajló lengyelországi, oroszellenes események együttesen hogyan is hathattak a magyarországi forradalom megítélésére és túlélési esélyeire szovjet oldalról? Megpróbáljuk bemutatni a többség számára ma még kevésbé ismert összefüggéseket, és a legújabb kutatások felhasználásával megvilágítani az események egyébként hihetetlenül érdekes láncolatát Nagy Tamás hadtörténésszel, aki kutatói-oktatói tevékenysége mellett főtisztként szolgált a Magyar Honvédség állományában is.  A kutató segítségével, egészen más nézőpontból bemutatva, teljesebb képünk lehet 1956-ról.


Dr. Nagy Tamás: Én nem egy mai, populáris, főbb irányvonalhoz tartozó interjút fogok adni. Nem akarok a budapesti, és vidéki harcokba belemenni, mert nem a szakterületem. De ahhoz, hogy megértsük, a Magyar Néphadsereg akkori helyzetét, fel lehet vázolni egyrészt a korabeli belső állapotokat – tehát, hogy mit miért tett, vagy nem tett –, másrészt a nemzetközi hátteret. Ez utóbbiról mostanában kevés szó esik idehaza, bár ugyanebben az időpontban történt akkor, tehát 60. évfordulója van a második arab-izraeli háborúnak, azaz a szuezi-válságnak. Na most én hoztam neked egy dokumentumot, kapsz tőlem ajándékba, egy fénymásolatot – ezt a levéltárban találtam. Semmi különös nincs benne, csak nem ismert.

Másfél oldal, még az eredeti írások, javítások is rajta vannak. És ez azért érdekes, mert itt már a kettő eseménynek lesz kapcsolata. A szuezi-válságnak 1956-tal.

Mi kell ahhoz, hogy átlássuk, hogy az 1956-os forradalomban mi-miért történt?

Ahhoz, hogy 1956-ot megértsük, azért egy bizonyos mértékig vissza kell menni a történelembe, és a második világháború befejezésénél érdemes indítani. Méghozzá úgy, hogy a közép-európai térség, benne Magyarországgal a szovjet érdekszférába került. Ha katonai szemmel nézzük, ez egy puffer zóna lesz, amely arra való, hogy a szovjet csapatokat itt állomásoztassák, felvonultassák, és adott esetben, ha Nyugat-Európából támadás érné a szovjet térséget, akkor megállítsák, vagy akár innen is lehetne támadást indítani Nyugatra. Ez a nagyhatalmaknál mindig így történik, mert a történelemben egy nagyhatalom nem szereti otthon tartani az erőit, hanem mindig a perifériákra vetíti ki azokat.  Ez egy nagyon lényeges motívum, mert a megszálló hatalom érdekeinek megfelelően a térséget úgy illesztik be a szovjet érdekszférába, hogy oda exportálják a szovjetrendszert. Tehát ez azt jelenti, hogy politikai átrendeződések zajlanak le.  Így Magyarországon is, most nem akarok végigmenni az összes szocialista országon, mert vannak jellegzetességek, de ezekbe a térségekbe előbb-utóbb, néhány éven belül a „sztálini szovjet irányvonalat követő” – így kell pontosan fogalmazni – kommunista vezetés megszerzi a hatalmat, és betagolja az országait a szovjet érdekszférába. Itt is ez történik. És akkor ismerősek a koalíciós évek időszakai, majd a 1947-es kékcédulás választás, majd az államosítás, 1948, 1949, és végül 1950-re Magyarország be lett integrálva a szovjet érdekszférába. Na most a nemzetközi helyzet – ahogy a Bacsó filmben is látható – fokozódott. Olyannyira, hogy ötvenre Sztálinék már számolnak (sőt, már 1948-49-ben is) egy esetleges új világháború eshetőségével, ahová viszont megfelelő fegyveres erőt kell létrehozni. És így Magyarországon is megkezdődik a rohamléptékű hadseregfejlesztés. Menet közben a Honvédségből Néphadsereg lesz 1948-ban, és aztán tömeghadsereg jelleget ölt. A létszámbővítésre egy adat: 1952 végére már meghaladja a 210 000 főt a Magyar Néphadsereg létszáma. Óriási.

Előtte mekkora volt a hadsereg?

A létszám fokozatosan futott fel a csúcsra. A 2. világháború befejezését követően drasztikusan  csökkentették a létszámot. Mindenképp meg kell említeni, hogy a kommunista párttal szimpatizáló katonatisztek 1945 után pozícióban kerülve Sólyom László vezetésével  olyan koncepciót dolgoztak ki amely egyrészt figyelembe vette Magyarország teherbírását másrészt működőképes szervezeti keretek között 70.000 főt számláló hadsereget tartott optimálisnak. Egyébként az 1947-es párizsi békeszerződés ezt a létszámot határozza meg az országnak. Ebben az időben – tehát ’47-ben – még nagyon messze állt ettől a létszámtól a magyar fegyveres erő, hisz a háború után még a csökkentés volt a cél. A csökkenés azt is szolgálta, hogy meg lehetett tisztítani a vezetést, a tiszti-, tiszthelyettesi kart, azoktól akik nem szimpatizáltak a kommunista párt irányvonalával. Na mármost, amikor majd megtörténik a fordulat, a szembenállás elkezdődik az Egyesült Államok és a Szovjetunió között és megkezdődik az ideológiai harc, a katonai szembenállás, akkor napirendre kerül, hogy a hadseregeket fejleszteni kell – így Magyarországon is. És akkor lesöprik ezt a koncepciót. Sólyom az, aki tiltakozik ez ellen, de hát tragikus sorsot él, mert Ő majd a Rajk-per egy másik folyományaként kerül bíróság elé: koncepciós per, kivégzik, Pállfy Györggyel együtt. A nagyhatalmi szembenállás amikor elkezdődik, 47-et közvetően, akkora már világossá válik, hogy eltérőek a szovjet, és amerikai érdekek, úgy Európában, mint a világ más térségeiben, és megkezdődik a hadseregeknek az erőltetett ütemű fejlesztése. Átfegyverzés – ez azt jelenti, hogy a szovjet technikát hozzák, honosítják meg, de nem csak import, hanem a hazai gyártást is átalakítják. Átállítják az egész magyar gazdaságot a szovjet, a szocialista piac felé. És itt azért meg kell jegyeznem, hogy ami itt létrejön a sztálini időszakban, – nem szövetségi rendszernek nevezném ezt – egy olyan hatalmi struktúra a térségben, hogy a tagországok hadseregei egyenként kapcsolódnak Moszkvához, de egymással nagyon minimális a kapcsolatuk.  Tehát nem olyan, mint a későbbi koalíciós, mondjuk Varsói Szerződésben, de erre még kitérek. Ez az erőltetett fejlesztés, (ez Magyarországon az erőltetett iparosítást is jelenti), ekkor kerül napirendre egy új vasmű építése. A beruházás eredeti helyszíne Mohács lett volna, de a Jugoszláviával való szakítás, majd a nyílt ellenséges viszony létrejöttét követően tervezik át a programot, és építik meg Dunaújvárosban a vasművet. Megint a hadsereg érdekeit szolgálja. A nehézipar az egyértelműen a hadianyaggyártás egyik alapbázisa. A Magyar Néphadsereg fejlesztése (ami nem csak egy egyszerű létszámfejlesztés), fegyverzet és infrastruktúra bővítést is jelent. Tehát a logisztikai rendszert is elkezdik bővíteni, sok új laktanyát építenek Magyarországon. Ez majd érdekes lesz 1955 esetében, meg 56-nál is. Illetve, nagyon fontos még, hogy a szovjet tanácsadók megjelennek a Magyar Néphadseregnél is, és kialakul egy olyan irányítási rendszer, (erre is vannak dokumentumok) amelyek jól mutatják, hogy minden szinten (szinte ezredszintig bezárólag) szovjet tanácsadók működnek, akik „segítik” a Magyar Néphadsereg működését. Az ő struktúrájukra is van dokumentum, amely bemutat egy szigorúan hierarchizált, föntről lefelé irányított rendszert. Például a szovjet főtanácsadó (aki a magyar honvédelmi miniszter tanácsadója) diszponál az egész tanácsadói rendszer fölött.

A magyar néplélekben a forradalom, általában egy magasztos és értelemszerűen pozitív esemény, amelyben a nemzeti egység örömteli megvalósulása élhető át. Mert például 1848-ról azt tanítják, hogy elődeink kvázi egy nap alatt békésen megváltották a világot, és Magyarország független lett; utána pedig már csak szabadságharc volt – ami nem igaz.

A laktanya építési projektek mikor kezdődtek igazán?

A 49-es fordulatot követően. 1949-ben Moszkvába rendelik a katonai, és politikai vezetést, és közlik, hogy „Itt a világháború elvtársak. Fejleszteni kell.” És akkor felpörög a hadseregfejlesztés, amely egy nagyon összetett dolog. Gazdasági számítások szerint körülbelül húsz, de lehet, hogy negyven százalékot is meghaladja az akkori nemzeti jövedelemnek részarányosan a hadseregre fordított aránya.  Közgazdászok szoktak azon vitatkozni, hogy mi számít katonai fejlesztésnek és mi nem? (Laktanyaépítés is építkezésnek számít.) Nagyon megterhelte a magyar gazdaságot. A 25%-os arányt nyugodtan elfogadhatjuk, hogy azt minimum eléri ebben az időszakban a GDP arányos fejlesztés. Mondhatjuk, hogy ez egy óriási forráskivonás volt a gazdaság a fogyasztási szektorából, és ennek aztán az lesz az eredménye, hogy a társadalom életszínvonala rohamosan csökken. Tehát itt tényleg kimutatható, hogy amikor háborúra készülünk, fejlesztünk, akkor a forrásokat oda irányítjuk, és az emberek életszínvonala ezért romlik. De hát ugye mi történik ilyenkor? Még emelik a normákat az üzemekben, mert kellenek a termékek. De az adott egységnyi termék előállítását követően a bér az csökken, vagy nem emelkedik, pedig előfordul olyan is (ez nem csak magyar jelenség, hisz ez Lengyelországban is probléma, meg más országokba is) hogy az emberek a bőrükön érzik, hogy egyre rosszabbul élnek. Egyre többet dolgoznak, és egyre kevesebbet kapnak, ráadásul a pénzük is egyre kevesebbet ér. Na most ez a rendszer, ez 1953 március 5-ig, Sztálin haláláig, úgy néz ki, hogy stabilan működik. Vagy fokozatosan egyre jobban stabilizálódik – inkább így fogalmaznék. Nem csak Magyarországon – tehát a szovjet érdekszférán belül. Ne feledjük el, hogy 1950-ben kezdődik a koreai-háború, tehát továbbra is benne van az emberekben egy pszichózis, hogy itt háború lesz. Tehát a propaganda nagyon hangosan szórja az emberek felé, hogy itt háborús veszély van. De 1953-ban Sztálin halálát követően viszont megkezdődik egy váltás.

 

A Sztálin halálát követő váltás hogyan lett érzékelhető Magyarországon?

Nem azonnal, nem látványosan, azok a politikai vezetők – úgy Magyarországon, mint a keleti tábor országaiban – egyből reformerekként fognak feltűnni, és persze hogy a hatalomba maradjanak, és az új időknek megfelelően fogják a szlogeneket ismételni. Amit itt mindenképpen meg kell említeni, hogy Sztálin halálát követően a Szovjetunióban egy úgynevezett kollektív vezetés jön létre. Ez egy tipikus egyszemélyi diktatúrát követő helyzet, amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz az utód. Ma már tudjuk, hogy Észak-Koreában ezt másképpen csinálták. Megvan a papa, nagypapa, unoka, végig lehet vinni a vonalat. De ebben az időben ez nem kidolgozott, meg ez Európa, és nem Ázsia. És ebből következően aztán egy hatalmi rivalizálásra kerül sor a szovjet vezetésen belül. Két nevet érdemes kiemelni: Nyikita Hruscsov és Lavrentyij Berija. Berija, aki a belbiztonsági szerveknek, az NKVD–nek a vezetője, és Hruscsov, aki a pártfőtitkár lesz majd. Kettőjük hatalmi harca 1953-ra végig rányomja a bélyegét. És ennek lesz olyan vonatkozása, hogy amikor 1953-ban Sztálin halálát követően megkezdődik egy lassú reform (nevezzük így, de nem is igazán reformnak nevezném, inkább egy változás.) De ez a változás a politikai vezetés legfelsőbb csúcsain zajlik. Tehát ez a rendszerbe még nem megy végig, de már ott elkezdődik, és a magyar vezetést is 1953 májusába kihívják Moszkvába, ahol keményen megdorgálják őket. Szemükre vetik, hogy elhibázott volt az erőltetett fegyverkezés, az iparosítás, hogy mindent a hadsereg, a honvédelem érdekeinek rendeltek alá. És ezen a beszélgetésen Rákosi (mellette ül többek között még Farkas Mihály, Nagy Imre) próbálja menteni a helyzetét, amikor azt mondja: „De hát ezt Sztálin elvtárs utasítására hajtottuk végre”.

Mire Berija – aki ugye Sztálinnak jobbkeze volt korábban – azt mondja Rákosiéknak, hogy: „Sztálin elvtárs is tévedhetett”. Ez sokként éri a magyar vezetést. A tárgyaláson ott a szovjet vezetés meghatározza a magyaroknak, hogy egy új programot kell kidolgozni, ami meg is történik. A szovjet vezetés ezt korrigálja. Hazajönnek, és ennek a programnak az alapján fogja majd júliusban Nagy Imre az új miniszterelnök beterjeszteni az új kormányprogramot, amely az alapján készült el természetesen, amit Moszkvában már előtte a szovjetekkel egyeztettek. Nagy Imrének Berija azt mondja, hogy legyen ő a magyar miniszterelnök, tehát Rákosinak pozíciókat kell feladni. Mert Rákosi még úgy megy ki, hogy pártfőtikár-miniszterelnök, és úgy jön haza majd, hogy le kell mondania a miniszterelnöki pozíciójáról.

Tehát az a váltás, hogy Nagy Imrének erősebb pozíciója lett, az a szovjeteknek köszönhető?

Igen, a szovjet vezetés határozta meg, hogy milyen forgatókönyv alapján történjen meg Magyarországon az átrendeződés. Ez még nem a „desztálinizálás”, hanem csak az a felé vezető első lépés. Egy biztos: hogy a szocialista országok vezetőket kezdik váltásra kényszeríteni a szovjetek. Ez egy nagyon érdekes időszak. Még egyszer mondom: hatalmi harc van a szovjet vezetésben. Ez az egyik ok. A másik az, hogy ha megnézzük a Szovjetunió történetét, amikor egy keményebb vonalas vezető után próbálnak reformokat az új vezetők megcsinálni, azért ott már szerkezeti-strukturális átalakulások történnek, amelyek nagyon sokszor problémát okoznak a rendszerben. Mert a rendszer (a sztálini rendszer) úgy néz ki, hogy ha annak egyik tartó pillérét kivennénk, akkor az összeomlana. Be is következik aztán majd a Szovjetunió történetében, hogy hozzányúlnak az alapokhoz, és abban a pillanatban összeomlott a rendszer. De visszatérve, tehát Nagy Imrét valóban a szovjet vezetés jelöli ki, hogy legyen a miniszterelnök. Nagy Imre – ugyanúgy, mint Rákosi – a két világháború között emigrációban van a Szovjetunióban. Különféle feladatokat lát el, 1941-ben amikor a német csapatok megtámadják a Szovjetuniót, napirendre kerül egy magyar légió felállítása. Nagy Imrét meg is bízzák ezzel a feladattal, de hamar lekerül a napirendről az ötlet, ami szovjet részről merült fel. De Nagy Imre kint van a Szovjetunióban, úgy mint Rákosi, és majd 1945-ben jön ő is haza. Tehát ő, akárhogy is nézzük, ahogy szokták mondani, nem az itthoni illegális kommunista szárny, mint Rajk László volt, meg Kádár János, hanem a későbbi „moszkoviták” egyike, aki az emigrációban éltek csoportjához tartozott. Amikor 1953-ban kinevezik Nagy Imréét miniszterelnöknek, programjában az életszínvonal emelés az egyik alap, továbbá a termelőszövetkezetek újragondolása, a rosszul működőek megszüntetése, az erőszakos TSZ-esítés leállítása, és az iparban is egészségesebb struktúra létrehozása. Tehát a nehézipar dominanciájának a csökkentése, ezzel párhuzamosan a hadsereg háttérbe szorítása. Magyarán a nemzeti jövedelemből nem fog olyan mértékben részesülni a Magyar Néphadsereg, mint korábban. Na most ez azért érdekes, mert annak a tiszti karnak, annak a hadseregnek, amely hirtelen fel lett növelve, és mint említettem 1952 végére már meghaladja 215 000 fős létszámot, elkezdődött a csökkentése. Több lépcsőben csökkentik le. Erre vannak konkrét adatok. 1953-ra már kapásból 60 000-rel csökkentik. Ez általában úgy történt, hogy a sorállományt nagy létszámban leszerelték, illetve a tervezettnél később és kevesebb fiatalt  hívtak be. A csökkentés a hivatásos állományt is érintette. Az az állomány kategória, amelyik 1949-et követően preferált helyzetben volt, 1953-ban megéli, hogy egzisztenciális problémákkal kell szembenézni. Nagyon sokuknak ki kellett válni a hadseregből, le kellett szerelni. Van, aki önként teszi, de a többség kényszerből. És itt nagyon komoly egzisztenciális problémák vannak, hisz azok az emberek, akik már vezető, parancsnoki beosztásokat töltöttek be, van, hogy kikerülve a hadseregből fizikai munkát fognak ellátni, mert nincs semmilyen  civil végzettségük, vagy nem olyan magas szintű, mint amilyen a katonai volt. És a katonait meg nem lehet átkonvertálni a civil életbe.

Sofőrök lesznek, meg gyári munkások, és a többi. Na most 1953-nál tartva, nagyon lényeges nemzetközi vonalon, hogy 1953 június 17-én Berlinben felkelés robban ki. Érdekes a problematika. Miért? Azért, mert az NDK-ban a bér nem emelkedik, a normákat viszont emelik. A munkások egyszerűen fellázadnak. A rend helyreállítása érdekében a szovjet katonai vezetés – természetesen a politikai vezetés jóváhagyásával – leveri a felkelést. A következőképpen történik. Berlinnek sajátos státusza van a 2. Világháborút követően, és ez a kelet-berlini térség. Ekkor még nincs fal, tehát sajátos a helyzet. A keleti térségben a szovjet csapatok erődemonstrációt hajtanak végre, harckocsik vonulnak fel az utcákon, csomópontokat foglalnak el, tehát katonai ellenőrzést vezetnek be a keleti szektorban. Természetesen figyelnek arra, hogy a nyugatiba ne menjenek át. A keleti szektorban végül is felszámolják a felkelést. Ez egy nagyon lényeges momentum lesz a későbbiekben, mert az itt szerzett tapasztalatok alapján a szovjet csapatoknak (valamennyi szocialista országban állomásozó szovjet csapatnak) ki kell alakítania egy ilyen helyzetre szóló tervet. Ami azt jelenti, hogy adott esetben, adott országban, ha hasonló jellegű, tömeges tömegmegmozdulásra kerül sor, azt hogyan kell „pacifikálni” – nevezzük így finoman -, leverni. Tehát erőt mutatva demonstrálni. Nagyon lényeges lesz ez majd Budapest esetében. Az 1953-as évnek még az az érdekessége, hogy ugyan leverik a felkelést, de Németország megmutatja, hogy valami gond van a rendszerben. Tehát amíg Sztálin élt, ilyen nem történhetett, mert iszonyú erős volt a represszió, az elnyomás. Itt a lazulás következtében máris mutatják a németek a keletnémet területeken (azért mondom, hogy keletnémet területeken, mert nem csak Berlinben, hanem Magdeburgban, és több helyen is voltak ilyen felkelések), hogy a rendszer nem tökéletes. Probléma van. És valószínűleg a szovjet vezetésnek ezt majd meg kell majd oldania. De Moszkvában ekkor még zajlik a hatalmi harc, amely csak 1953 végére zárult le, amikor a szovjet sajtó karácsony körül jelezte, hogy Lavrentyij Beriját kivégezték. Azt tudni kell, hogy 1953 júniusában Beriját letartóztatják. Ebben a szovjet hadseregnek, azon belül Zsukovnak jelentős szerepe volt, mert Zsukov a honvédelmi miniszter Hruscsov mellé állt, és tulajdonképpen szovjet katonák, tisztek rabolták el Beriját. Ez a következőképpen történt. A hatalmi felállás a következő volt. Moszkvát a várost magát az NKVD, a belbiztonsági csapataik ellenőrizték, a város körül pedig a Vörös Hadsereg, a szovjet hadseregnek az alakulatai állomásoztak – amelyek a honvédelmi miniszter irányítása alatt álltak. Egy külön tiszti csoport megszerezte Berija autóját – ez egy lefüggönyözött fekete autó, az a bizonyos autó, amely Bacsó filmjében is látható – és bementek vele a Kreml-be. Akadály nélkül, ellenőrzés nélkül, hisz tudták, hogy kinek az autója, bár azt nem tudták, hogy ki ül benne. Beriját elrabolták a tisztek ezzel az autóval. Berija bírósági tárgyalásáról közvéleményt részletesen nem tájékoztatták, csak arról értesítették a publikumot, hogy decemberben kivégezték.

Miért fajult el ez ennyire?

Ez a ki-kit győz le. Tehát ha nem Hruscsov teszi félre Beriját, akkor valószínűleg Berija állítja félre Hruscsovot. Berijának voltak hatalmi ambíciói. Tehát ezt így kell elképzelni. Elég csak felidézni a klasszikus római köztársasági időszakából a triumvirátusok korát, amikor a győztesek egymás között nem mindig békésen osztják újra a szerepeket.

Egyébként Magyarországgal kapcsolatban Berijának, vagy Hruscsovnak lehet tudni, hogy milyen koncepcionális, vagy stratégiai különbségek voltak az elgondolásában, hogy mit kell csinálni?

Mindig időszakonként változott. Magyarország helyzetét, ha megnézzük, a 2. világháborút követően, elmondhatjuk, hogy majdhogynem békés, nyugodt országokkal van körbevéve. Ha megnézzük Jugoszláviával 1945-ben még jó a viszony, aztán majd elromlik, akkor majd Magyarország „frontország” lesz. Ausztria négyhatalmi megszállás alatt áll ebben az időben, hiszen erről döntöttek Jaltában, és úgy mint Németországot, az országot magát négy részre bontják, négy megszállási zónára. Illetve Bécset is ugyanígy osztják fel. Na most, Magyarországnak egy a feladata, – ezt az 1947-es februári békeszerződésben is leírják – hogy biztosítsa az utánpótlási vonalakat az ausztriai megszálló szovjet csapatok felé. Tehát ekkorra minimális létszámú szovjet erők állomásoznak Magyarországon. Mert nem Magyarország a fő terület, hanem Ausztria és Németország. Ez majd változni fog néhány év múlva. Tehát koncepcionális elképzelés nincs, mert nem Magyarország a fő hadszíntér. Amikor majd Jugoszláviával elromlik a viszony 1948-at követően, akkor már változás történik. Olyan, hogy „stratégiai cél” nincs. Azért sincs, mert folyamatosan változik a nagyhatalmi viszonyrendszer. 1947-ben kezd valamelyest tisztulni a kép, és idővel világossá válik, hogy itt nem lesz az amit korábban hittek. Nem lesz nagy összeborulás Európában, hanem nagyon szigorúan érdekelhatárolódás fog majd történni. És így kerül majd aztán a kelet-európai térség a szovjet érdekszférába. Továbblépve itt az események menetében, tehát ott tartottunk, hogy a Magyar Néphadseregnek a létszámát csökkentik. Folyamatosan csökkentik. De az nem azt jelenti, hogy a „szovjetizálás” megszűnt. Tehát a szovjet irányítási rendszer az továbbra is megmarad. 1955 lesz a következő érdekes dátum. Az 1954-ben megkezdett háttértárgyalások eredményeként – amelyek Washington és Moszkva között zajlottak –  világossá válik, hogy az osztrák kérdést úgy lehet megoldani, ha valamennyi ott állomásozó külföldi csapatot – tehát a szovjet, amerikai, francia és brit erőket – kivonják, úgy az országból, mint Bécsből, és Ausztria semleges lesz. Ennek az előkészítése már 1954 végén elkezdődik. Nagyon érdekes a párhuzam, amiről itt nem ejtettem szót, hogy 1953-at követően amikor Nagy Imre lesz a miniszterelnök és Rákosi megtartja a pártfőtitkári pozícióját, a két ember között megkezdődik egy sajátos hatalmi harc. Egyértelmű, hogy Rákosi vissza akarja szerezni a hatalmát. És mindent meg is tesz annak érdekében, hogy Nagy Imrét kiszorítsa a hatalomból, amit 1955 végére el is fogja érni. Tehát Nagy Imrét leváltják, Hegedűs András lesz minden idők legfiatalabb miniszterelnöke. Nagy Imre először a miniszterelnöki pozícióból, majd a pártvezetőségből szorul ki, végül a párttagságától is megfosztják.

Rákosi lényegében visszaszerezte a hatalmát, amihez megkapta a szovjet vezetés támogatását is. Hisz a Szovjetuniónak ekkor már, 54-végén az az érdeke, hogy rend és nyugalom legyen Magyarországon, a két személy hatalmi harca fejeződjön be. Hruscsovnak egy keményebb vonalas irányítás előnyös Magyarországon, mert elő kell készíteni az Ausztriából történő csapatkivonást. Két hadosztálynyi szovjet erő részben Magyarországra, illetve részben a Kárpátaljára és Romániába lesz áttelepítve. Sőt elő kell készíteni egy új katonai szervezetet, a Varsói Szerződését is. 1955. május 14-én megalakul a Varsói Szerződés Szervezete, másnap pedig megkötik az osztrák államszerződést, amely kimondja Ausztria semlegességét. Ennek értelmében külföldi csapatok nem állomásozhatnak Ausztria területén, és az ország, Ausztria sem tartozhat katonai tömbhöz. Együttműködhet velük, de nem lehet a tagjuk – a mai napig él ez a szerződés. A nagyhatalmi garanciák pedig adottak hozzá. Nos, miért érdekes ez Magyarország esetében? Azért is, mert a nagyütemű laktanya építési projekt után, ami az ötvenes évek elején kezdődött, 1953-at követően a hadsereg csökkentésének eredményeként a megszűnt alakulatok laktanyáiba (sokszor új laktanyákba is) szovjet csapatok fognak beköltözni. Látványosan megnő Magyarországon a szovjet csapatok létszáma. De hát el kell valahol helyezni őket. Bevonulnak ezekbe a laktanyákba – és ez a helyi lakosságnak ez eléggé disszonáns lesz. Nagy létszámú szovjet erő fog Magyarországon állomásozni, ez a tömegpszichózist is érinteni fogja. Mert addig a kevesebb létszámú katona nem éreztette annyira a megszállás tényét, mint ezt követően. A Varsói Szerződés létrejöttével a magyarországi helyzet is változik. Magyarország szerepe fel fog értékelődni a keleti tömbön belül, mert egy határ menti frontállamként fog megjelenni.

Tehát összefoglalva az történt, hogy a sztálini időszak után egyértelműen Nagy Imre kapta meg a felhatalmazást, és ezzel párhuzamosan nagyon erősen visszafogták Rákosit. Aztán pár évvel később átgondolták, és úgy akarták megszüntetni a magyarországi hatalmi harcot, hogy újra Rákosi mellett döntöttek. Nagy Imre így folyamatosan pozíciókat vesztett. De mikor esett ki véglegesen a „pixisből”?

1955 végére. Ki is zárják a pártból.

És ez milyen hatással volt az emberekre, a társadalomra, a hadseregre, a politikára vagy akárkire az, hogy ugye megkapták az ukázt hogy „Nagy Imre legyen!”, utána kiderült, hogy „mégse Nagy Imre legyen!”, és a végére annyira leépítették, hogy kirakták mindenhonnan.

Azt látni kell, hogy 1953-at követően az emberek sokszor nem tudták átlátni a folyamatokat. Ehhez nekünk is idő kellett, jó pár évtized elmúlt mire a dokumentumok alapján láthatjuk, hogy mi, miért történt. A politikában nagyon ritkán történik, amikor hosszú távú terveket végig is visznek. Mert születnek, de a taktika az mindig felülír mindent. Ez esetben is ez történt. Azt, hogy Nagy Imre kiszorult a hatalomból, az nem egy tudatos folyamat volt. Amikor 1953-ban a szovjet vezetők Nagy Imre mellé tették le a szavazatukat, őt támogatták, akkor nem még nem gondolhatták, hogy ilyen hamar őt félre is fogják állítani. A nemzetközi, és a belpolitikai viszonyok alakulása hozta együttesen ezt. Rákosi mindig is kiváló taktikus volt. Olyan intrikákat a magyar történelemben kevés ember produkált, mint Rákosi – a dokumentumok döbbenetes képet festenek róla. Azt tudni kell, hogy 1953 májusában, amikor a magyar vezetés hazajött Moszkvából arról a bizonyos tárgyalásról, és utána összehívták a Magyar Dolgozók Pártjának a plénumát, ahol Rákosi első nap még önkritikát gyakorolva mondta, hogy „hibákat követtünk el elvtársak”, az ott résztvevők döbbenten néztek, hogy most mi van? A pártvezetés Nagy Imrét javasolta miniszterelnöknek, mivel az ő személye elfogadható. De első nap este már megérkezett a hír Moszkvából, hogy Beriját letartóztatták. A plénum másnapján Rákosi máris megkezdte a fordulatot. Már elkezdte kritizálni Nagy Imrét. Gondoljunk bele egy plénumon. Egyik nap hallok egy döbbenetes dolgot, hogy „most nem jól csináltuk elvtársak”, korrigálni kell, másnap azt halljuk, hogy korrigáljuk, de nem biztos, hogy véglegesek a döntéseink, lehet hogy még módosítani kell, hogy mégiscsak a régebbieket is meg kell őrizni. Egyszerűen az emberek elkezdtek összezavarodni. Nem látták át a folyamatot, azt a hatalmi játszmát ami a párt vezetésén belül zajlott. Meg kell jegyezni, hogy 1953 júliusában, a párt plénumot követően, a parlamentben Nagy Imre beterjeszti az új kormányprogramot, és ezzel nagyon népszerű lett a korabeli magyar társadalom számára. Ha az emberek azt hallják, hogy emelkedni fog az életszínvonal, béremelés lesz, vége az erőszakos TSZ-esítésnek, a ki vitt földeken önállóan lehet gazdálkodni … persze, hogy népszerű a program. És történnek ez ügyben a lépések is. Nagy Imre neve ezért jelentette a korabeli köztudatban, hogy ő egy reformer, ő jót akar, ő az emberek érdekeit szolgálja. 1953 előtti időszak egyik földművelésügyi minisztereként Nagy Imre még lesöpörtette a padlást, de az ő nimbusza, az igazi, 1953-ban alakult ki. És ezt a kormányprogramot ő nagyon komolyan gondolta.

Akkor ezek szerint nem csak arról van szó, hogy kiosztották a feladatokat az oroszok, magyarul Nagy Imre számára ez nem csak egy szerep volt, hanem valójában így is gondolta?

Tudatosan lett a személye kiválasztva. Meg kell csak nézni. A külseje vonzó volt a paraszt emberek számára. Egy népies ember. Szemben Rákosival aki fiatalon még megnyerő külsővel rendelkezett, de 1953-ra már nem állíthatták ezt róla. Nagy Imre tehát azzal, hogy a politikai harc eredményeképp háttérbe szorult, az emberek megdöbbentek, mert úgy vélték, hogy megkezdődött a visszarendeződés. Vége, megint jön a Rákosi-korszak, túl vagyunk a berlini felkelésen, 1953-ban leverték a szovjetek, erőt mutattak. Az osztrák államszerződés után már itt vannak a szovjet csapatok Magyarországon, meg vagyunk szállva! Kész! Azért azt ne felejtsük el, hogy a sajtóban, meg az értelmiségi körökben azért voltak mozgolódások már 1953-at követően is. Lehetett kritikát megfogalmazni a Rákosi-rendszerrel szemben, de jött egy visszarendeződés, és akkor most néznek az emberek. Hogy most ezek után, 1956 februárjában, amikor megtartják Moszkvában a Szovjet Kommunista Pár 20. kongresszusát, ott mondja el Hruscsov, azt a bizonyos titkos beszédet, amelyet aztán néhány napot követően mér az egész világ megismer, a nyugati hírügynökségek jóvoltából, amelyben leleplezi a sztálini rendszer bűneit. Döbbenetes ez ott, akkor a jelenlévőknek, pláne majd akkor amikor ez napvilágra is kikerül. Na jó, hát nem a Szabad Nép fogja Magyarországon lehozni, hanem majd a Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja – ezek kezdik ismertetni ezt a beszédet. És az emberek hallgatják ezeket a Rádióadókat. És futótűzként terjed a hír. És 1956 elejére tényleg totális lesz az összezavarodás „Most mi van?” a jellemző érzület. „Akkor mégis lehet?” – és akkor elindult egy erjedés az SZKP kongresszusát követően Magyarországon is az értelmiségi körökbe. Megalakult a Petőfi-kör, amely nagy népszerűségre tett szert, nem csak az egyetemisták körében. Az emberek nem akarták, hogy Rákosi visszatérjen. És érzik, hogy a szovjetek, ahogy játszanak, lehet talán mozdítani valamit előre a dolgokon, de azzal tisztában voltak, hogy a szovjet csapatok itt állomásoznak már Magyarországon. 1956-ban az események felpörögtek. Nem csak Magyarországon mernek az emberek nyíltabban gondolkodni, kritizálni a sztálini rendszer hibáit, hanem pl. Lengyelországban is. Ez év júliusában Poznanban felkelés robban ki, ahol a helyi vasmű dolgozói béremelést és normacsökkentést akartak elérni. Beszélgetésünk elején említettem, hogy a normaemelés térségünkben az erőszakos iparosítás egyik velejárója volt, ez történt Lengyelországban is. Tehát ugyan ezek a problémák voltak Berlinben 1953-ban, hogy nagyon magasra emelték a normát, és a bérek meg csökkentek. „Többet kell dolgoznom azért, hogy kevesebbet kapjak? Ez egy drasztikus életszínvonal zuhanást jelent. Ma már a középiskolás tankönyvekben is megtalálható ez a folyamat. Sőt, ha jól tudom idén a történelem érettséginél is az egyik feladat ez volt, hogy össze kellett hasonlítani, hogy az ötvenes években mennyit kellett dolgoznia egy munkásnak egy kiló húsért, és mennyit a háború előtt. Hát, sokkal rosszabb számok voltak a háború utániak, a gazdaságirányítási rendszer zavarai miatt. Az emberek életszínvonala drasztikusan zuhant amihez hozzájött az 1953 utáni magyar belpolitikai játszmák következtében egy erjedés az értelmiségi körökben. Ez a kettő fog majd aztán 1956 őszén Magyarországon találkozni. Ha az 1956-os eseményeket továbbnézzük, akkor láthatjuk, hogy a Poznani felkelést leverték. Érdemes összekapcsolni a magyar és a Lengyel szálat. Lengyelország is abból a szempontból érdekes, hogy a háborút követően új határokat kapott, kvázi eltolták Nyugatra. A nyugati lengyel területeken ez állandó problémát jelentett, mert a lakosság félt és azt kérdezte, hogy mikor jönnek vissza a németek. Szovjet csapatok állomásoztak lengyel területen, amelyeknek elsődleges feladata volt biztosítani az NDK felé az útvonalakat. De nyilvánvaló ha probléma adódik, akkor fel is fognak lépni. A Poznani felkelés leverésében is részt vettek szovjet csapatok. De ami izgalmasabb, az az, hogy a lengyel honvédelmi miniszter az a Rokoszovszkíj volt, aki ugyan lengyel születésű, de a Szovjetunióban élt, ott lett marsall, majd a háború után „hazaküldték” Lengyelországba, hogy legyen ott a honvédelmi miniszter. Tehát nagyon különös volt, hogy egy megszálló ország csapatai adták a honvédelmi minisztert. Magyarországon azért ilyen nem történt. Lengyelország helyzete nagyon sajátos volt ebben az időben, mert a 2. Világháború alatt a lengyel ellenállás jelentős fegyveres harcot vívott otthon a megszálló német erőkkel, majd 1945-öt követően a szovjet hadsereggel, illetve a velük szövetséges kommunista szimpatizáns erőkkel. A háború alatt az otthon harcoló Honi Hadsereg (Armija Krajowa) és a Vörös Hadsereg kötelékében megalakult, majd vele együtt harcoló Lengyel Néphadsereg (Armija Ludowa) között 1948-ig szabályos polgárháború zajlott.

Nagyon jól mutatja be ezt az időszakot Jerzy Andrzejewski könyve, a Hamu és Gyémánt. Lengyelországban Bierut (az ottani Rákosi) haláláig mindvégig keményvonalas sztálini szovjet irányvonalat követett. A vele kritikus, de szintén kommunista vezető Władysław Gomułkát előszőr háttérbe szorították, majd letartóztatták. 1956-ban a poznani felkelést ugyan még leverik a lengyel belügyi csapatok, de már érződik, hogy itt azért gond lesz. Bierut még kiutazott 1956 februárjában az SZKP huszadik kongresszusára, de ott megbetegedett és már nem is tért haza, a Szovjetunióban halt meg. Ezt követően Ohab lett a lenyegyel párt vezetője. Ő egy békésebb ember volt, aki poznani felkelést követő tömegnyomást érzékelve, rendezni kívánta a helyzetet. A börtönben levő Gomulkát kiengedték, és 1956 októberében pártplénumot hívtak össze Varsóba. Tehát Lengyelországban hiába verik le nyáron a poznani felkelést, olyan erlyedés zajlik a lakosság soraiban, a párttagságban, amelynek eredményeként váltásra kényszerül a lengyel vezetés, és Gomulka irányvonala lesz végül a meghatározó. Érdemes elvarrni ezt a szálat, mert a katonait inkább később fejteném ki. Tehát az történik, hogy összehívják október 19-ére Varsóba a plénumot – kvázi egy hatalomátadásra készülnek a Ohabék a Gomulka-féle irányvonallal. Ki akarták rakni a keményvonalasokat, a korábbi Bierut-féle sztálinistákat. Egy olyan kommunista irányvonalat preferáltak, amelyik nyitottabb a társadalmi igények felé. Azonban váratlanul Varsóban megjelent Hruscsov, Zsukovval együtt. Hruscsov megfenyegette az új lengyel vezetést, Gomulkával az élen, hogy be fognak avatkozni. De aztán egy nagyon hosszú, több órás tárgyalást követően végül is a szovjet vezetés tudomásul vette a lengyel álláspontot. Hozzájárultak ahhoz, hogy Gomulka legyen a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezetője. Egy dologhoz ragaszkodtak azonban elutazásukig, hogy továbbra is Rokoszovszkíj maradjon a honvédelmi miniszter. Hruscsovék hazautazását követően a lengyel vezetés Rokoszovszkíjt egy-két napig még meghagyta posztján, majd szabadságra küldték, kitüntették, és végül visszaküldték a Szovjetunióba. Tehát a lengyelek Gomulka vezetésével megcsinálták a váltást, nem vették figyelembe a szovjet álláspontot. Megtehették, mert közben Magyarországon kirobbant a fegyveres harc, a felkelés. Nem csak Budapesten, hanem vidéken is, ezt fontos leszögezni. Előzményként meg kell jegyezni, hogy 1956 októban 6-án, az Aradi Vértanúk emléknapján temették el Rajk Lászlót, Pállfy Györgyöt, és azokat a volt kommunista vezetőket, akiket az 1948-as koncepciós perekben ártatlanul ítéltek el, majd kivégeztek ki. És óriási volt a tömeg. A Kerepesi úti temetőben zajlott le a gyászszertartás, és helyezték őket örök nyugalomra. Körül-belül 100 000 főre tagsálták abban az időben azok számát akik részt vettek a gyászszertartáson.

Ez gyakorlatilag egy újratemetés volt?

Lényegében igen. Annyit tudni kell, hogy a magyar pártvezetésben 1945-öt követően egy hatalmi harc zajlott le, a Rákosi vezette moszkoviták (emigrációs vonal) és az itthoni illegalitásban maradtak között. Ez utóbbiak közé tartozott Rajk László és  Kádár János is. Végül is a moszkovita irányvonal kiszorította az itthoniakat. Elítélték őket, sőt volt akit ki is végezek. Kádárt börtönbe csukták. 1953-at követően jöttek a rehabilitálások, amelynek keretében sor került a temetésre is. Azt tudni kell, hogy ekkor már Rákosi nincs az országban, mert őt júliusban elvitték a Szovjetek, akik érezték, hogy az ő szerepe itt már nem tartható.

Mi volt a konkrét ok amiért Rákosit elvitték száműzetésbe? Mert addig azért nagyvonalakban támogatták.

Kivonták a forgalomból. Itt megint csak egy váltásról van szó, ezek bizony cikk-cakkok. Emlékezzünk, Moszkvában 1953-ban kritikát kap Rákosi, le kell mondania a miniszterelnöki pozíciójáról, de már megkezdi játszmáit Nagy Imre ellen. 1955-re kiszorítja Nagy Imrét. Úgy tűnik 1956 elején, hogy minden hatalom most megint az övé lesz, de jön az SZKP 20. kongresszusa, megint egy fordulat. És Rákosinak a pozíciói megint elkezdenek gyöngülni. Tulajdonképpen a szovjet nyomásra fog ő lemondani. Ekkor már a budapesti szovjet nagykövetet Jurij Andropovnak hívják, ő az aki később a KGB vezetője, majd 1983-ban az SZKP főtitkára lesz. Tehát Andropov kiválóan ismeri a magyar viszonyokat a későbbiekben is, és rákosit kivonják a forgalomból. Először nem száműzik, Moszkvában hagyják, sokáig ott él. Rákosi az ötvenes években rendszeresen bejárt a Kreml-be. Kádár egyszer meg is jegyezte Hruscsovnak, hogy ugyan döntse már el, hogy Rákosi vagy ő legyen az embere.

Mikor került Rákosi Moszkvába?

1956 nyarán. Rákosit csak néhány évvel később vitték el Moszkvából vidékre, mivel Hruscsov addig játszott vele, és adott esetben Kádárt is sakkban tartotta vele. De hát a politika már csak ilyen!

De visszatérve 1956 októberéhez, tehát lezajlik az újratemetés, és mindenki azt hiszi, hogy itt balhé lesz – és nem lett. De hát ekkor már a magyar belpolitikai élet is izzott. Ismeretes események: a Petőfi körök működése, megmozdulások, kritikák, a művésztársadalom erőteljesen bírálja a sztálini időszakot, a Magyarországon megvalósult Rákosi-korszakot. A Magyar Dolgozók Pártja ekkor rossz húzással Gerő Ernőt nevezik ki vezető pozícióba. Ez volt a lehető legrosszabb személyi döntés. A háttérben álló szovjet vezetés ekkorra lényegében kisakkozta magát azzal, hogy korábban megengedte Rákosinak, hogy Nagy Imrét kiszorítsa a pártból. Tehát nem volt olyan lehetséges személy aki a szovjet vezetők számára megfelelő lehetett volna és a magyarok is elfogadtak volna.

És Nagy Imrét nem lehetett volna – ha úgy is fordulat volt – visszarakni?

A szovjet vezetés először nem számolt vele, de az események hatására tudomásul vette. Annyit azért nem árt tudni, hogy a korabeli Magyarországon más volt a szokás, mint napjaink parlamentáris gyakorlata. Abban az időben egy testület, a Dobi István vezette Elnöki Tanács állt az ország élén, nem pedig egy államfő. Dobi jogkörébe tartozott a miniszterelnök kinevezése. Ő váltotta le Nagy Imrét 1955-ben és nevezte ki utódjának Hegedűs Andrást, majd 1956 októberében a tömeg nyomására ismét Nagy Imrét bízta meg kormányalakítással. De visszatérve 1956 október 6-hoz, Rajkék újratemetését követően nem történt semmi. Viszont a lengyelországi eseményekkel való szimpatizálás, illetve a magyar reformok tovább folytatása érdekében tömegtüntetést szerveztek az egyetemisták 1956 október 23-ára a Bem szoborhoz. Az összegyűlt tömeg a Bem térről elindult városba. A részletek jól ismertek, majd este eldördülnek az első lövések a rádiónál. Sokáig úgy hitték, hogy itt lőttek előszőr. A történész szakmában jól ismertek Horváth Miklós kutatásai, aki feltárta, hogy Debrecenben már délután lövések dördültek.

A már korábban említett1953-as berlini tapasztalatok eredményeként a szovjet csapatok már 23 éjjel megkezdték hadműveleteiket az országban. A szovjet vezetés el akarta kerülni, hogy a szocialista táborban zavar keletkezzen, ráadásul megkezdték előkészületeiket a nagyhatalmi színtéren – de erről mindjárt részletesebben.

Nem kívánom részletezni, hogy hol és milyen fegyveres harcok kezdődtek el, de mint korábban említettem már, Magyarországon ekkor már egy hadtestnyi erőt telepítettek át Ausztriából. Így jött létre Székesfehérváron a Különleges Hadtest, amelynek alárendeltségébe tartozó csapatok már 23-án este a kapott parancs értelmében megkezdték a bevonulást a magyar fővárosba. Ez volt az első szovjet bevonulás. Ennek a metódusát, az 1953-as berlini felkelést követően alakították ki, tehát a hadműveleti tervekkel a csapatok ekkor már rendelkeztek. A kiadott tervek automatikusan érvénybe léptek, és a szovjet csapatok megkezdték a főbb csomópontok elfoglalását Budapesten, és ezzel erőt demonstráltak a városban.

Azt hiszem érdekes, ha megvizsgáljuk a nemzetközi helyzetet. Érdekességként jegyzem meg, hogy a Magyarországon ekkor történteket az angolszász szakirodalom felkelésnek nevezi és nem forradalomnak. Ahogy egyre jobban kibontakoznak a forradalmi események egyre jobban láthatóvá válnak a különféle erők, amelyek olykor együttműködnek, de rivalizálnak is egymással. A világ ugyan érdeklődéssel követi a magyar eseményeket, de a nemzetközi figyelem részben elterelődik Budapestről 1956 október 29-én, amikor is az izraeli csapataik megkezdik a hadműveleteiket Egyiptom ellen. Ekkor kezdődött az a bizonyos Szuezi-válság, a 2. Arab-Izraeli háború, ahogy a hadtörténész szakma nevezi. Annyit meg kell jegyezni, hogy 1954-et követően amikor Nasszer egyiptomi elnök lesz, létrehozza – ahogy ők nevezik – az arab szocializmust (ez inkább a nacionalizmusnak, és az iszlámnak egy sajátos keveréke) amelynek részeként jelentős beruházásként akarják megvalósítani az Asszuáni-gát építését. A gát megépítése elengedhetetlen feltétele volt a Nílus szabályozásának, amely eredményeként sokkal kiszámíthatóbbá vált a folyó vízjárása és mellesleg áramot is tudtak termelni. Tehát elsősorban élelmiszerről van szó, mert az embereket etetni kell, ráadásul az egyiptomi lakosság is rohamosan növekszik. (Ma is!) Ehhez először pénzt kérnek Moszkvától, majd Washingtontól próbálnak pénzt szerezni, de sikertelenül. Ezt követően Nasszerék, hogy pénzhez jussanak, 1956-ban államosítják a Szuezi-csatornát, mert úgy gondolják, hogy majd az ebből befolyt pénzekből finanszírozni tudják az Asszuáni-gát építését. A kialakult helyzetet felismerve Moszkva később pénzügyi segítséget nyújt az építkezéshez, hiszen így be tud hatolni a térségbe. A Szuezi-csatorna államosítása nem mellesleg egy jelentős stratégiai erőátrendeződést is jelentett. Nem csak a térségben, hanem a világban is, hiszen a Szuezi-csatornát azért építették meg a XIX. században – persze már az ókorban is zajlottak építkezések, de nem az ókortól tartott a XIX századig – hogy az Ázsia és Európa közötti vízi közlekedési utat lerövidítsék, ne kelljen az afrikai kontinenst megkerülni. Az építkezést végül is a britek fejezték be, az ő kezükbe került a csatorna, és ők kontrollálták ott a forgalmat, no meg a brit-francia pénzügyi érdekcsoportok. Az államosítással tehát kiszorultak a brit és francia érdekcsoportok a térségből, amelyek nem meglepő módon a korábbi pozícióikat kívánták visszaszerezni.

Nos, most kapod meg azt a dokumentumot, amelyről korábban már említést tettem. Ezt a jelentést 1956. szeptember 10-én készítette a Magyar Néphadsereg, kettes csoportfőnöksége –  a korabeli magyar katonai hírszerzés – és arról tájékoztatta a honvédelmi minisztert, Batta Istvánt, hogy – érdekes a megfogalmazás – „a párizsi magyar katonai attasé jelenti”, – tehát francia forrásra hivatkozik – „újságírói körökből származó” információit. (Ez a tipikus titkosszolgálati információk egyik keletkezési módja).

És itt írja le, az egyesített vezérkar (ezen itt a brit-francia értendő), az Egyiptom elleni támadás elgondolását, a fegyveres beavatkozás tervét. Tehát arról tájékoztatták a magyar vezetést, hogy brit és francia erők Cipruson gyülekeznek, illetve a Szuezi-csatorna térségében katonai beavatkozásra készülnek. Tehát az államosítás következményeként, vissza akarják szerezni az ellenőrzést a csatorna felett. Pontosan fel van sorolva, hogy milyen erők, mekkora létszámban, milyen irányból érkeznek, vagy már vannak jelen. Tehát szeptember 10-i keltezésű a jelentés, amely augusztus végi – szeptember elejei információt tartalmazhatott.

Az államosítás előtti státusza konkrétan milyen volt a Szuezi-csatornának?

Mint említettem, brit-francia befektetői csoportok tulajdonában volt. Jellemző, hogy az angolok amikor megépítették a Szuezi-csatornát, akkor a beruházásnak egy nagy százalékát egyiptomi forrásokból fedezték, viszont a bevételből csak minimálisan részesült az egyiptomi állam. Az államosítást követően Egyiptomnak óriási bevétele származott a csatorna forgalmából. Minden hajónak amelyik ott áthalad ma is fizetnie kell az egyiptomi államnak.

Említettem már, hogy a szovjet tanácsadók mindenhol jelen voltak a Magyar Néphadseregben, úgy a honvédelmi miniszter mellett, mint a katonai hírszerzésnél is. Tehát ezt a dokumentumot szovjet tanácsadók is láthatták. És ha látták, akkor jelentettek Moszkvába. De nem vagyok biztos benne, hogy csak ez a kizárólagos forrásuk volt a szovjeteknek, ezekről az előkészületekről. És miért érdekes ez? Mert Hruscsovék tudták, hogy készül valami. És ez 1956 magyar eseményei szempontjából azért lesz érdekes, mert amikor 29-én megkezdődött az izraeli invázió (erről nem tesz a említést dokumentum) a szovjet vezetés tudhatta és várhatta is a brit és francia hadműveletek megkezdését. Jól látható, hogy amikor október 31-én megkezdődtek a brit-francia katonai műveletek a szovjet vezetés álláspontja megmerevedett Magyarországon. Feltehető, hogy Moszkva október 23-tól időhúzásra játszott. Tudhatták, hogy be fog következni az Egyiptom elleniinvázió amely majd el fogja vonni a nemzetközi figyelmet a magyar eseményekről, vagy legalábbis háttérbe szorítja majd azt. Ezt követően a világ továbbra is követte a magyar eseményeket, mert nem igaz, hogy nem figyeltek Budapestre, csak most már kettő válság volt az érdeklődés középpontjában.

Miért érdekes ez a Szuezi-válság? Azért, mert ebben a játszmában hihetetlen, de a szovjet és az amerikai álláspont egy és ugyanaz lett. Azaz a megszálló érők, a brit-francia, és az izraeli erőket ki kell vonni Egyiptomból. Kvázi elismerik az államosítást. Az államosítás persze úgy történt, hogy ott fizettek az egyiptomiak azoknak a befektetőknek – persze hogy nem annyit, amennyit azok szerettek volna, vagy egyáltalán nem is akartak kijönni onnan – de a szovjet és az amerikai álláspont közös. És az ENSZ Biztonsági Tanácsában közösen fellépve el is érik, hogy a brit-francia, és az izraeli erőket visszavonják a térségből novemberben. Ez azért érdekes, számunkra, mert mint mondtam, a magyar eseményekkel párhuzamosan zajlik, a szovjet vezetés nagy valószínűséggel rendelkezett információkkal a hadműveletek megindításáról. Várták, és abban a pillanatban mikor megkezdődnek a közel-keleti térségben a fegyveres harcok, abban a pillanatban a szovjet álláspont is megmerevedik Nagy Imréékkel szemben. És sokkal keményebb álláspontot fog elfoglalni. És ugye utána már 56-ban Kádár szerepe, az már megint egy külön történet lesz.

 
Az interjú a következő oldalon folyatatódik:

http://www.tenyezo.hu/csapataink-harcban-allnak-1956-katonapolitikai-nezopontbol-2-resz/

 

Nézd meg a főoldalt is!
   




LIKE-olj!


Okleveles kommunikáció-, és médiaszakértő, katonai szakújságíró.

Print Friendly, PDF & Email

Ajánlott cikkek:

A katonai kommunikációra is jellemző konformitás jelenségének a vizsgálata
A medinai NATO radarépítés (policy paper)
A csoportgondolkodás vizsgálata a honvédségnél, és más fegyveres szervezeteknél
1956 eseményei katonapolitikai nézőpontból (2.rész) - interjú Dr. Nagy Tamással

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely