Milyen a magyar felsőoktatás? Újságíróként csak áttételesen lehet fogalmunk róla – ezért inkább beiratkoztam. Több intézmény különböző szakain kb. 300 kreditet szereztem. Három év beszámolója.

Ukrajnán már a kilencvenes évek óta folyik a marakodás az USA és Oroszország között – különböző intenzitással. Most éppen egy hevesebb fejezetét láthatjuk ennek a folyamatnak.

Merjünk nagyok lenni – szokták mondani. De erre nem csak akkor lenne szükség, ha a kormányzat várja el tőlünk, hanem a magunk okán is.

Szinte mindegy is melyik kormány, melyik tagjáról beszélünk (tisztelet a kivételnek) de az elmúlt húszon-valahány év semmiben nem különbözik a Mikszáth által olyan jól ismert Tisza Kálmán által vezetett valamikori kormány korrupciós referenciáitól. Mikszáth könyvét akár most is kiadhatnánk.

Obama nyert, repülnek a konfettik, mindenki boldog, talán még a republikánusok is felsorakoznak majd a nagy ember mögé, aki majd kisegíti Amerikát a krízisből. Viszont
van itt pár egyszerű kérdés, amelyeket nemigen szoktak felvetni az amerikaiak. Pl. miért van kétpártrendszer Amerikában?

A demokratikus rendszerekben kevésbé kondicionált emberek hajlamosak egyre rosszabb döntést hozni a mindenkori, aktuális politikai palettáról. A politika legújabb IL Ferro reklámja, vagy ha úgy tetszik Baumag befektetése politikai szempontból most egyértelműen a Jobbik.

Az ember csak kapkodja a fejét, ha mostanában a híreket nézegetve megpróbál esetleg képbe kerülni a világról. Egyre gyakrabban támadhat az az érzése, miszerint valami nagyon fejreált az emberek fejében. Ráadásul nyilvánvalóan nem mostanában kezdődött el az idáig vezető folyamat.

Lehet azon gondolkodni, hogy egy végletekig piacidegen, elavult oktatási rendszert hogyan is foltozgassunk. A fő kérdés az, van-e ennek bármi értelme.

A nemzetközi helyzet, és az osztályharc ugye fokozódik. A fülkeforradalom a saját farkába harap, a kormány pedig lassan a miénkbe is belekóstol. Valahogy mindig ide jutunk, de innen is érkezünk – ilyen ez a huszadik század.

Simon Peresz izraeli államfő szerint katonai csapást kell indítani Irán ellen. Ezzel a nyilatkozattal – érezhetően – teljes gőzzel beindult a nagyüzemi propaganda-hadjárat Irán ellen. Vajon mi van az izraeli háborús retorika, és az Irakban már bemutatkozott amerikai “demokráciaexport” mögött?

A rendszerváltás óta sok víz lefolyt a Dunán. Az emberek akkori, rendíthetetlen optimizmusa vagy megszürkült, esetleg teljesen feledésbe is merült. Hol vannak már a nagyra törő tervek a társadalmi viszonyok teljes megújításáról?

Schiffer: “A nagy kérdés Magyarországon is, de minden parlamentáris demokráciában is, hogy mi véd meg bennünket a törvényhozói hatalom önkényétől, mi véd meg ma bennünket Magyarországon a kétharmad önkényétől.”

Robogunk a demokrácia útján -hátrafelé. A hónap közepére már eljutottunk odáig, hogy az Index és az Origo fotósait is kitiltották a parlamentből. Tessék kicsit ízlelgetni az utóbbi mondatot -érdemes. Főleg annak fényében, hogy ugye már nem 1950-et írunk, és nem Rákosi Mátyás a legnagyobb parlamenter

A jelenlegi politikai helyzet egyik fő okaként a magyar nép politikai tömegmarketinggel szembeni védekezésképtelenségét kellene megemlítenünk.

A teljesen kormánypárti kötődésű HírtTV és a Magyar Nemzet után már nem csak a közszolgálati médiák (M1, M2, DunaTv, rádiók), és sok helyi lap, ill. a legfontosabb hírügynökség, az MTI került teljes kormánypárti politikai befolyás alá hanem, a legnagyobb magyar napilap, a háromszázezres Metropol is.

A tömegmédia nagy része éveken keresztül az abszurditás határáig védelmezte George W. Bush véleményét az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek létezésével kapcsolatban. A kormányzat még akkor is azt állította, hogy léteznek ilyen fegyverek, amikor már nyilvánvaló volt,hogy ez teljes képtelenség.

A tömegmédiának van egy olyan tulajdonsága, hogy erősen hajlamos a tények elferdítésére. Sokszor korrekt módon mutat be eseményeket, de előfordul az is, hogy egészen más megvilágításban láttat valamit mint kellene. Különösen fontos eseményeknél pedig jóval gyakrabban hazudik mint gondolnánk.

Nagyon sokat gondolkoztam azon régebben, hogy vajon miért nem lehet hatni az emberekre, ha az eddigi ismereteiktől különböző dokumentumokat, véleményeket vagy álláspontokat próbálnak az újságírók eljuttatni hozzájuk. Később sejtettem, egy ideje pedig már tudom is. De változtat-e ez valamit?

Úgy tartják, 2001. szeptember 11-e óta a világ megváltozott. A legkevesebb, amit ebből a változásból érzékelünk talán az, hogy már nem vihetünk fel borotvát a repülőgépekre, biometrikus lett az útlevél, és nem kéredzkedhetünk be a gyerekkel a pilóta mellé. A dolog lényege, és oka persze egészen más.

Sokan, sokat beszéltek már a szeptember 11-ei eseményekről, és természetesen az iraki háborúról is számtalan elemzés megjelent. Ennek ellenére – közel tíz év távlatából nézve – talán érdemes lenne újra megvizsgálni a két téma viszonyát, egy nagyon leegyszerűsített idő sorrend felállításával.

Ha megnézzük egy-két kiemelt hír, vagy médiafolyam kontroll nélküli végigszáguldását a nemzetközi, és országos médiafelületeken, érdemes elgondolkoznunk azon, hogy ha sokszor még az újságírók is képtelenek a kritikai hozzáállásra, akkor vajon mit várhatunk el az olvasóktól?

2011 május 2-án szenzációs hír járta be a világsajtót, amelyet szinte minden országos lap átvett. Nevezetesen, hogy Osama Bin Laden-t pakisztáni földön egy katonai akcióban meggyilkolta az amerikai hadsereg különleges alakulata. Szakértők szerint azonban ez csupán egy egyszerű választási trükk.

A líbiai konfliktusnak az első napokban még előre nem látható belpolitikai következményei is lehetnek Nyugat-Európában. A beavatkozást katonai szempontból nézve sokakat meglephetett már az is, hogy az USA – az iraki vagy afganisztáni példákkal ellentétben – most nem vállalta el a fővezér szerepét.

Ha megpróbáljuk feltérképezni a jelenlegi kormánypolitika gazdasági aspektusait és a mögöttök húzódó elveket, nagyon érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Főleg akkor, ha nem csupán közgazdasági szemmel nézzük a sokszor drasztikus gazdasági átalakításokat.

A vezetők számtalanszor felteszik a kérdést: mivel tudnák motiválni a munkatársainkat? A válasz legtöbbször a pénz, de valójában nem ilyen egyszerű a megoldás. Sőt, az extra pénz az esetek jelentős részében – meglepő módon – még ront is a helyzeten.