Ma 2017. augusztus. 18, péntek, Ilona napja van.

Támogassa a függetlenséget:

Beültünk az iskolapadba

Share

Az egyik előadóteremben

Milyen a magyar felsőoktatás? Újságíróként csak áttételesen lehet fogalmunk róla – ezért inkább beiratkoztam. Több intézmény különböző szakain kb. 300 kreditet szereztem. Három év beszámolója.


 

Újságíróként nyilvánvaló volt, hogy az első szak a „kommunikáció és médiatudomány” lesz, levelezőn. A terület egyik legjobb hírű felsőoktatási intézményét választottam ki. Fél évvel később egy másik helyen – ezzel párhuzamosan –elkezdtem a „gazdálkodás és menedzsment” szakot is. Mindkettőt keresztféléven, mivel az általános tapasztalat szerint a februárban induló képzéseken több figyelmet kapnak a diákok (az ok végtelenül egyszerű: sokkal több tanár jut egy-egy diákra). A gazdasági szakot a HVG felsőoktatási kiadványában szereplő „oktatói kiválóság index” egyik dobogós helyezettjénél kezdtem. A szakhoz rendelt kreditmennyiség harmadának a megszerzése után pedig átjelentkeztem, mégpedig „nemzetközi tanulmányok” szakra (jó tudni: bármely magyarországi intézmény bármely szakjáról bárhová át lehet jelentkezni).

 

SZABADON VÁLASZTHATÓ VAGY TÖMBÖSÍTETT?


Aki már régen kikerültek az egyetemek, főiskolák világából, azoknak furcsa lehet, mennyire átvette a papíralapú adminisztráció szerepét az elektronikus ügyintézés. A diákok szinte mindent önállóan kezdeményeznek (tantárgyfelvételek, vizsgajelentkezés stb.). Ma már – remélhetőleg – nem omlik össze egyetlen tanulmányi rendszer sem a tantárgyfelvétel napján a túlterheltségtől. Érdekes volt látni, hogy a nappali, azon belül is az alapszakokon meglehetősen sok olyan diák tanul, akik erős külső (pl. szülői) nyomásnak engedve jelentkeztek főiskolára vagy egyetemre, és – talán éppen ezért – még nincs konkrét elképzelésük arról, mit szeretnének majd a diploma megszerzése után csinálni. A levelezősök közül sokkal többen tudták, miért vannak itt, és komolyan is vették az oktatást. A levelezős képzési formát egyébként egyes intézmények teljesen szabadon választható tárgysorrendben kínálják, mások a tömbösített órákban hisznek. Egyértelmű tapasztalatom, hogy a tömbösített órarend működik, az előbbi viszont szinte mindig katasztrofális óraütközésekkel és ezzel párhuzamosan lyukasórák sokaságával jár.

 

VIZSGÁZNI VAGY TUDNI?


Magyarország „diplomafetisiszta” ország. Sajnos még nem alakult ki a diplomához nem kötött kétkezi vagy irodai szakmáknak az a fajta becsülete, amivel mondjuk Ausztriában vagy más régebbi demokráciákban is találkozhatunk. Nálunk a diplomaszerzési kényszer súlyos teher és szinte az egész társadalom felől érkező igény a fiatalok felé. Ugyanakkor a végzettek munkahelyi előrejutása sok helyen erősen kontraszelektív („kinek ki az ismerőse”), ezért sok diáknak a diplomaszerzés nyilván sokkal fontosabb lesz, mint a szakmai fejlődésük. Ideális esetben a kettőnek kéz a kézben kellene járnia. Magyarul a diákok nagy többsége egy idő után (ebben az oktatás is ludas) már nem „szakmai ismereteket” akar szerezni, hanem „vizsgákat akar letenni”. A két mentalitás nem ugyanaz. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az igazán tehetséges hallgatóknak szakmai téren – a legtöbb helyen – sajnos nem sok pluszt tud adni egy alapképzés. Pedig szép dolog a papír, de ha az ember eltölt az iskolapadban három évet, jogosan várja el a naprakész, jól használható szakmai tudás megismerésének a lehetőségét. A jelenlegi felvételi ponthatárok kontraszelektíven hatnak. Pillanatnyilag a jog szerint 260 pont alatt sem állami, sem fizetős helyre nem lehet bejutni (ráadásul a ponthatárt 300-ra tervezik felemelni). Véleményem szerint ez egy teljesen elhibázott koncepció. A hatalom felől érkező elgondolás még elfogadható is lehetne (nevezetesen: „hülye gyerekek feleslegesen ne tanuljanak egyetemen”), azonban a megvalósítás teljesen rossz. Ugyanis: van jó jegyekkel rendelkező okos és buta gyerek, és van rossz jegyekkel rendelkező okos és buta. Nem igaz, hogy a 260 pont alatti gyerekek alkalmatlanok egyetemi képzésre.

 

A MAGYAR STEVE JOBSOK ELKALLÓDNAK


Nem akarom felhozni a több ezer ismert példát, de ha a valamiért a gimnáziumban még ne adj’ isten rosszabbul teljesítő diákokat nem engedjük továbbtanulni – még önköltséges formában sem! –, hiába van meg bennük a szakmai motiváció, azzal pontosan a későbbi gazdasági elit egy részét vágjuk majd el teljesen a felsőoktatástól. Steve Jobs soha nem szerzett diplomát, ugyanakkor legalább a lehetősége megvolt, hogy költségtérítéses szakon tanuljon, amivel élt is. Magyarországon most erre nem lenne lehetősége. Egy közepes érettségi eredménnyel rendelkező fiatalnak jelenleg (a jogszabályi korlát miatt) egyáltalán semmi esélye nincs arra, hogy bejusson a felsőoktatásba, és később sem lesz. Még akkor sem, ha mondjuk későn érő típus, és ha bejutna az egyetemre, az őt valóban érdeklő szakon a felvett tantárgyakból már le tudna vizsgázni, diplomázása után pedig a munkaerőpiacon az állást keresők akár felső 5%-ába tudna kerülni szakmai szempontból. Sajnos a jelenlegi felvételi rendszer sem a szakmailag fontos kompetenciák, sem a motiváció felmérésére nem tesz még csak kísérletet sem. A jelenleg még sajnos több helyen nagyon is általános, összefüggések tanítása nélküli, döntően lexikális ismeretekre épülő, „magoláscentrikus” középiskolai oktatási modell számolatlanul termeli ki a felsőoktatás számára a jó pontszámokkal rendelkező felvételiző tömegeket. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy egy kitűnő tanuló nem lehet okos, csupán azt, hogy kizárólag pontszámok alapján felmérni egy középiskolát végzett fiatal képességeit a kontraszelekció igazi melegágya. Gondoljunk csak a tanári vagy orvosi szakokra bekerült – mindenféle komoly pályaalkalmassági vizsgálat nélkül bekerült – leendő tanárokra, és orvosokra.

 

A JEGYEK HELYETT A MOTIVÁCIÓT KELLENE MÉRNI


Sajnos lépten-nyomon futottam össze olyan diákokkal, akik bár nagyon szépen bejutottak állami alapképzéses helyekre a pontszámaik alapján, a szakmai elhivatottság legcsekélyebb jele nélkül vegetáltak az órákon. Az előbbiekben leírt tapasztalataim a hároméves alapszakokra (Ba, BSc) érvényesek. Az ezekre épülő mesterszakos (MA, MSc) képzések felvételije viszont már sokkal életszerűbb és személyközpontúbb – és mondjuk ki: nagyságrendekkel jobb. A mesterképzésen nagy részben vagy akár teljesen egy motivációs beszélgetés dönt a felvételről – ami nagyon jól működik. Ezt a rendszert kellene bevezetni alapképzésen is. Amíg ez nem valósul meg, hiába fogják 350 vagy akár 400 pontra is felemelni a minimális bejutási küszöböt, ettől még a felvett diákok nem lesznek sem okosabbak, sem motiváltabbak, mert az érettségi jegyek alapján történő felvételi rendszer nem méri sem a személyes kompetenciát, sem a tehetséget, sem a szakmai tapasztalatot, sem az elhivatottságot. A jegyeket méri, és semmi mást.

 

NAGY NÉV – GYENGE ÖNKÉP


Rengeteg felsőoktatásban dolgozó oktatóval akadtam össze a három év alatt. A tanároknál nem csak a szakmai színvonaluk, de az emberi hozzáállásuk is alapvetően meghatározza az oktatás színvonalát. Abban viszont egyáltalán nem hiszek, hogy az iskola neve képes meghatározni egy onnan kikerült, végzett diák szakmai színvonalát. Noha sajnos még vannak olyan HR-esek, akik az oktatási intézmény neve alapján szelektálnak a végzettek között, de remélem, eljön majd az az idő, amikor erről a diszkriminációról leszoknak. Érdemes utánanézni Malcolm Gladwell írásainak a témában, különösképpen a legújabb könyvére (Dávid és Góliát) gondolok, amelyben egyértelműen állást foglal abban a kérdésben, hogy vajon a képességei vagy a felsőoktatási intézménye határozza-e meg egy adott diák sikerességét. Sok kutatási eredményt összegezve a válasza: az adott diáké. Gladwell még azt is állítja, hogy szakmailag sokkal jobban járunk, ha nem „nagynevű” egyetemre megyünk, mivel a tanulmányi eredményünk a felsőoktatási intézményeket összehasonlítva nem abszolút rangsor szerinti, hanem relatív (lokális) értelemben jelentkezik majd. Magyarul: ha a Harvardon végzünk, akkor lehet, hogy az évfolyamunkon belül az alsó harmadhoz fogunk tartozni (vagy esetleg kiesünk), ellentétben azzal a lehetőséggel, ha egy „futottak még” kategóriás vidéki egyetemen elit diákként brillírozzuk végig az oktatás éveit. Nyilván egészen más önképpel fogunk távozni a két intézményből, és ez alapvetően bele tud szólni a későbbi szakmai sikereinkbe.

 

A SIKER HOZZÁVALÓI


Tapasztalataim szerint alapvetően meghatározzák a diákok későbbi szakmai sikereit a következő dolgok: – A tanárok emberi hozzáállása a diákokhoz. („Én vagyok a tévedhetetlen tanár, te a buta diák.” / „Ne kérdezz előadás közben!” – ezzel ellentétben áll a diákok partnerként kezelése: „Kérdezz nyugodtan, beszélgessünk!”) – A tanulócsoportok létszáma. (Az intézmény presztízséhez képest sokszor nagyobb hatással van az oktatás tényleges minőségére, ha keresztféléven kezdünk. Így több idő jut egy diákra – mivel kisebb létszámúak a csoportok.) – Tanterven kívüli önálló ismeret és szakmai gyakorlatszerzés fontossága. A főiskolai/egyetemi képzés a tizedét sem fogja megtanítani azoknak a dolgoknak, amelyekre szükségünk lesz. Ugyanakkor többszörösét tanítja a felesleges és használhatatlan dolgoknak. Pl. a főiskola szerint készségszinten kell tudnia integrálni egy közgazdásznak, amit a többség jó eséllyel soha nem fog használni. („ Józsi, kaptunk egy kétmilliárdos megrendelést, tíz feladatot gyorsan integrálj már le nekem tíz óráig!”) Emellett viszont sok olyan ismeretkört egyáltalán nem ad át, sőt még kísérletet sem tesz rá, amelyet egy komolyabb közgazdász a napi munkája során ténylegesen használna majd. Az a tanácsom, hogy a felvételizők a nyílt napok helyett (vagy azok mellett) látogassanak el pár órára a főiskola/egyetem hallgatói információs irodájához (HII), és ott kérdezgessék körbe a sorban álló diákokat. Higgyék el, sokkal többet megtudnak majd a főiskoláról, mint a színes prospektusokból.

 

HÁROM ÉV ÖSSZESÍTETT TAPASZTALATAI


A tanárokról elmondható, hogy túlnyomó többségük szakmailag és emberileg is korrekt, legfeljebb tizenöt százalékát mondanám valamilyen szinten problémásabbnak. Ugyanakkor azt is ki kell mondani – főleg alapszakokon –, hogy a diákok sokszor kézzelfogható szakmai érdektelensége miatt sajnos csak ritkán lehetett a megfelelő mélységben foglalkozni egy adott témával. Minél nagyobb létszámúak voltak a csoportok, annál jellemzőbb volt ez a probléma. Itt jött ki markánsan, miért teljes zsákutca, ha a diákokat nem motivációs beszélgetés, hanem érettségi pontok alapján vesszük fel. Sajnos azt is tapasztaltam, hogy minden felsőoktatási intézményben van legalább egy, esetleg két-három olyan oktató, akikkel kapcsolatban nem is igazán értettem, hogyan engedheti meg a rektor, hogy egyáltalán tanítsanak. Három év alatt körülbelül három-négy olyan tanárral is összehozott a sors, akiktől még aktív, dolgozó újságíróként is érdemben tudtam tanulni, tudtak újat mutatni. És akadt egy-két olyan oktató is, aki mind szakmailag, mind emberileg nagyságrendileg állt magasabb szinten, mint az oktatói átlag. Ilyenkor azt érezte az ember, mintha tényleg egy kiscsoportos elitképzésen lenne, és egy régi vágású, korrekt, segítőkész, de ugyanakkor briliáns szellemiségű professzor mesélne neki éppen egy kandalló mellett ülve az élet nagy tudományos kérdéseiről. A három év alatt összesen kb. 300 kreditet szereztem (ebből 180 kellett egy alapszak elvégzéséhez). Ha 3 kreditnek veszünk egyet, akkor nagyjából 100 tantárgyról beszélünk. Szinte minden tanárral sikerült jó kapcsolatot kialakítanom. Egy – nem túl könnyű személyiségű – tanárral mégiscsak sikerült folyamatosan fennálló állóháborúba keverednem, amely egy ártatlannak tűnő szakmai vitával kezdődött. Ettől eltekintve viszonylag nyugodtan telt a három évem. Az egyik szakon még le is diplomáztam. Még néhány dolog. Tanácsom felvételizőknek: csak olyan helyre jelentkezzenek, ahol a hallgatói információs iroda telefonszámát – egy nap kétszer megcsörgetve – legalább egyszer felveszi valaki a felvételijük beadása előtt. Míg az egyik intézményben eleinte döcögött az ügyintézés, ami a végére elfogadhatóvá vált, addig egy másik helyen szinte családtagként kezeltek. Minél kisebb volt az egyetem vagy főiskola, annál jobb volt az ügyfélszolgálat minősége. Pénz. Érdemes előre érdeklődni, főleg, ha fizetős szakra mész. Míg az egyik intézményben szinte semmilyen extra szolgáltatásért nem kell fizetned (pl. kreditelismertetés, engedélyek, tantárgyi tematika kiadása stb.), addig máshol akár több óriáspizza árát fogod költeni minden egyes extra kérés teljesítésére. A cikk nem ért véget: mesterképzésen folytatjuk!

A cikket a Vs.hu-n is publikáltam.

Nézd meg a főoldalt is!
   



LIKE-olj!


Tényező.hu | Nem mindennapi hírek. Független, újságírók által fenntartott és szerkesztett, teljesen cenzúra mentes, tényeket, és magánvéleményeket tartalmazó elektronikus médum.

Print Friendly Nyomtatás Az oldal PDF verziója PDF

Ajánlott cikkek:

Őstulkok, avagy a magyar média működési módja
Az iraki dosszié - a valóságban
Vasemberek viadala - az IRONMAN triatlon
A tűzszerész csak egyszer tévedhet
A narancssárga csillag
"Demokráciaexport" bombákkal. Iránnak is?
Debreczeni József interjú
Egyetemista önkéntes katonák - interjú
Club és folyosó ma
"A Szentkirályi titok" - Balogh Levente
"Bevetésre kész!" - A MH 25/88 katonái
Szekértáborok a magyar ugaron

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely