Ma 2017. augusztus. 18, péntek, Ilona napja van.

Támogassa a függetlenséget:

Beszélgetés Madarász Gábor gitáros zeneszerzővel

Share

Madarasz Gábor - Madi

A szinte már mindenféle együttesben közreműködő gitáros-zeneszerzővel, Madi-val beszélgettünk az Mex-ről, Hobo-ról, a Rúzsa Magdi együtteséről, a filmzenei és reklámfilmzenei projectjeiről, és minden másról.

 

 

 

Sokan nem is tudják azt, hogy a Rúzsa Magdi zenekara amelyben játszol, tulajdonképpen – ha a tagokat nézzük – nem más, mint a Mex.

Az emberek,  akik általában együtt játszanak, szerintem nem véletlenül vannak együtt. Valahogy összehozza őket a sors és összecsiszolódnak, és ez által persze sokkal gördülékenyebben oldják meg a feladatokat, így már nem kell összeszokniuk az évek alatt. Mi már együtt játszunk (a Závody Gabi, a Hoffer Peti, a Barna és én) majdnem húsz éve. És ez egy elég komoly dolog emberileg, és zeneileg is. Nagyon jót tesz minden produkciónak, ha összeszokott brigád van, egészen addig, amíg el nem kezd unalmassá válni. Baromi jót tesz, mert állatira össze van csiszolódva mindenki, és működik az egész. Felállsz a színpadra és gurul. Egy olyan zenekarnál, ahol mindenki máshonnan jön (Pistike innen, Józsika onnan) ez iszonyú sok időt vesz igénybe. Persze mindenki baromi profi és mindenkinek nagy arca van, de igazándiból nem erről szól a dolog. Hanem arról, hogy guruljon: nagyon szépen kell gurulnia. Én soha nem szerettem a session zenélést, és soha nem is voltam az a tipikusan profi session zenész. Nem szeretem. Magyarországon az ilyen típusú zenészek nagy része abszolút haknira veszi az egészet. Nekünk annyi előnyünk van, hogy baromi sokat játszottunk együtt és rohadtul ismerjük egymást, tudjuk, hogy a másik mit fog csinálni a következő pillanatban, mi a színpadi habitusa. Ezek a dolgok nagyon fontosak nekem.

Mennyire passzolsz bele szerinted a Rúzsa Magdis zenei világba?

Szerintem én belepasszolok. Nagyon kevés dolgot vállalok el ilyen szinten -mivel az ember az arcával vállal valamit. Nyilvánvalóan kiszolgálunk valakit a színpadon, és ugye azért vagyunk ott, hogy neki jó legyen. Azt hiszem azért vagyunk ott, igen. Ezért nekünk elsősorban a főhőst kell kiszolgálni. Ha valaki ilyen munkát vállal, akkor az arról szól, hogy segít. Segítője lesz egy bizonyos produkciónak. Egy dologban nem passzolunk bele, az pedig az életkorunk. Azért mi már elég vén lókötők vagyunk, de azt gondolom, hogy működik. A Magdi elég okos, tudjuk ezt így csinálni.

Rengeteg lemezen játszottál már, felsorolni is nehéz lenne. Talán egyszerűbb, ha azokat említjük meg, akikkel valamiért nem játszottál.

Rúzsa Magdival egy klubbkoncerten

Biztosan tudok olyat mondani, akivel nem játszottam még soha, most így hirtelen. Az Omegával nem játszottam soha, Dolly Roll-al nem, a Hungáriával nem. Van egy pár azért. Jazz-ben teljesen dilettáns vagyok, ‘jazzistákkal’ pl. soha nem játszottam együtt. Pop-rock vonalon tényleg sokakkal dolgoztam együtt, de újabb titánokkal nem nagyon játszottam, pontosan az életkorom miatt. Az újabbak közül, akivel nem játszottam – és akiket szeretek hallgatni egyébként – érdemes megemlíteni pl. a Neo-t. Bár lehet, hogy játszottam egy lemezükön régebben, nem vagyok benne biztos, de ha így is van, az már nagyon régen lehetett. Én nagyon szerettem a Neo-t, marhára. Elég sokat hallgattam is őket, sőt még meg is vettem a lemezt. Aztán ami ettől a vonaltól sokkal pop-osabb és szeretem, az a Unique együttes. Ez egy popzenekar, és szerintem tök jó. Velük sem játszottam még. Egyébként rengeteg ilyen “pop-diszkó” lemezen játszottam, nagyon sok albumon.

A pop-os számokhoz általában milyen jellegű gitározást kérnek?

Általában akik ott hangszerelnek meg írnak, ők nem a gitáros világból érkeznek. Ők ilyen ‘szintis’ fiúk/lányok. És nekik a gitárról teljesen más fogalmaik vannak. Pl. ha Pierro-ról beszélünk, én vele kezdtem. Ő teljesen más fogalmakban gondolkozik a gitározásról, mint egy gitáros. Ha pl. kitalál egy gitárszólamot, azt billentyűn játssza föl. És ez néha lejátszhatatlan lesz a gitáron. A billentyűn van tíz ujjad, a gitáron pedig a lehető legjobb esetben is hat. Ezek másképp gondolkoznak, másképp is hallják a gitárt, teljesen más funkciókat kérnek az ilyen dolgokba. És ezeket nekem figyelembe kellett vennem, és igyekeznem kell úgy megoldani, hogy nekik ez tetszen. Kompromisszumok. De én megértem őket, mert én is nagyon sokat komponálok billentyűn. A munkáimnak a nagy része (most már mondhatom ezt) gyakorlatilag billentyűn íródik. Én teljesen másképp gondolkozok a zongoráról, és a zongoristákról, mivel én gitáros vagyok, és ez teljesen normális. És az is teljesen normális, hogy ők is máshogy gondolkoznak a gitárról és a gitárosokról.. Meg kell találni a közös hangot.

Melyik résszel foglalkozol többet, a film és reklám zeneszerzéssel, vagy a gitározással?

A session gitározással alig foglalkozom. A reklám és a film az inkább működik. Most pedig megcsináltam egy teljes lemezt valamiből, az nem volt éppen egyszerű, de ennek nagyon örülök. Igazándiból a film, és reklámfilm zeneszerzés viszi el az idő nagy részét.

És hogyan kerültél bele ebbe az egész filmes világba, mi volt az első ilyen felkérés?

A filmbe a reklámon keresztül kerültem bele. Az első reklámfilmzene egy Coca-Cola spot volt. Az egy gitáros témájú dolog volt, marha régen. Utána jött egy bankos reklám, az nem gitáros zene volt, hanem egy big-band. Azt hittem, hogy megborulok olyan nehéz volt. Helyettesítés szinten estem bele, és engem hívtak, hogy gáz van, csináljam meg. Megcsináltam. És gyakorlatilag így kerültem bele ebbe az egészbe. És emellett nekem gyermekkori filmes barátaim is vannak, pontosabban akik filmessé váltak. Akkor még nem voltak azok, illetve kicsit már igen. És rajtuk keresztül belekerültem ebbe a filmes dologba. Az első alkalom, amikor filmzenét csináltam az egy főiskolai vizsgafilm kapcsán jött el (már nem emlékszem a címére), akkor voltam 21-22. Az első nagyobb film a ‘Csinibaba’ volt, amit a Závody Gabival készítettünk közösen. És utána elkezdtek érkezni a dolgok, a legutolsó, amit csináltam az a ‘Kaméleon’ volt. Azt nagyon szerettem, nagyon jó volt. Persze iszonyatosan nehéz és időigényes is volt, de nagyon szerettem.

Rúzsa Magdinak van egy közös száma Hobóval, és tudjuk, hogy mindkét előadóval dolgozol, szóval ez egy metszési pont lehet nálad. Ráadásul Hobo-t úgy ismerjük, mint az igazi magyar blues előadót, és szinte elképzelhetetlen, hogy Hobo hajlandó a megszokott stílusától akár egy picit is arrébb mozdulni.

Hobóval

Igen, én írtam a Hobo lemezt, a zenéjét. Szerintem hajlandó mozdulni, ez már kiderült. Nem csak azért hajlandó, mert ő most nagyon-nagyon bátor. Hanem ő eleve, fogalmazzunk úgy, nem kifejezetten (vagy nem csak) blues zenész, mert eléggé széles látókörű. Ő pl. belement ebbe a Doors-os dologba, ami nem blues, és a Rolling Stones sem blues. A Hobo Blues Band kivételével azért egy csomó dologba beledugta az orrát, ami nem blues. Hogyan kezdődött? Megkeresett engem, hogy meg kellene csinálni ezt a lemezt. (Mi akkor egy egész más ügyből kifolyólag találkoztunk, színházi zenéket kellett csinálni, rendezgetni, átértelmezni, stb). Először úgy volt, hogy ők csinálnak majd a HBB-vel egy lemezt. Találkoztunk egy étteremben a színházi ügyek kapcsán, és ő megmutatta a szövegeket, hogy mondjam meg, szerintem ezek milyenek. Én ehhez nem értek, csak érzek. Mutatta a szövegeket, és volt amelyik baromira tetszett. A nyolcvan százaléka baromi jó volt. Ennyiben maradtunk. Egy hónap után azt mondta, hogy gáz van, valami miatt nem tudta leegyeztetni a többiekkel, a szerzőkkel (Póka Egonnal és Tátrai Tibivel) – valahogy nem jött össze időben ez a dolog. Ő pedig nem akarta, hogy ez a lemez parlagon heverjen, és azt mondta, hogy akkor csináljam meg én. Én pedig állatira betojtam. Mert ez egy nagyon komoly feladat, mert akárhogy is nézzük, az öreg egy legenda. Én pedig még soha nem csináltam teljes nagylemezt kérésre. És ő ragaszkodott hozzá, hogy az egészet én csináljam, egyedül. Az első kérdés, ami felmerült bennem az a “Megcsináljam-e” kérdés volt. “Igen csinálom.” A második kérdés pedig az hogy “Mit?”. Ugyanis az a kérdés amit feltettél, bennem is ugyanúgy felmerült. És akkor eszembe jutott, hogy blues lemezt nem szabad neki csinálni. És azért nem szabad, mert a blues mint olyan már annyira a Hobo Blues Band-hez kötött, és úgy sem tudok olyat csinálni, meg nem is nagyon akarok. És arra gondoltam, hogy egy viszonylag bátor húzással olyat csinálok,  ami nekem tetszik. Tehát nem egy alkalmazott munka lesz nyilvánvalóan (persze a szögek figyelembevételével). Mert a szövegek magukban hordozzák a zenei információt is. A szövegek hangulata eleve kódolja az embert valamivé. Szerencsés esetben (persze vannak ennek zúzós ellenpéldái is) bekódol valamivé. És ebben a bekódolt állapotban az ember elkezd bizonyos dalokat csinálni. És akkor megmutattam neki az elsőt: “Jó, jó… jó”, a másodikat, és a harmadikat is. Mindig ugyanazt mondta rá: “jó”. Elmentünk tizenöt számig, és akkor megálltunk. És akkor így lett belőle egy anyag.

Hobo szempontjából ez egy nagyon kényelmes alkotói folyamat lehetett…

Én azt vettem észre, hogy nagyon egyre járt az agyunk. Ő általában nem zeneileg szólt bele, hanem dramaturgiailag ? és ez tök jó, ez nagyon kell. Én rengeteget tanultam ebből, hogy hogyan kell egy albumot felépíteni dramaturgiailag.

Igen, ez itthon sokszor probléma, hogy dramaturgiailag vagy egyéb szempontok alapján nincs megtervezve egy lemez, vagy egy produkció. Te hogy látod ezt?

A 'Circus Hungaricus' lemezbemutatója után

Szerintem Magyarországon nagyon jó zenészek vannak és nagyon jó szerzők is. Én azt gondolom – ha itt most problémáról beszélünk – a gond az, hogy a magyar zeneszerzők (pontosabban a könnyűzenei zeneszerzők – ugyanis a komolyzenei és jazz részét nem ismerem)… vagy inkább a ?könnyűzenei műfaj? (dupla idézőjelben) rettegésben tartja a szerzőt. Mindenki megpróbál minél inkább ‘rádióbaráttá’ válni. Mind anyagi, mind erkölcsi értelemben próbál alkalmazkodni. Szerintem a valós helyzet az, hogy mivel nincs Magyarországon lemezeladás, ezért erre már semmi szükség nincs. És érdekes módon, azt vettem észre, ha valaki egy dalt önmagáért ír meg, az sokkal sikeresebb lesz. Nem is bátorság kérdése ez, hanem az van, hogy mindenki olyan kis szégyellős. Mindenki állatira a nagyon-nagyon bevált sztenderdek szerint próbál mozogni (néha azért biztosan én is).

Nem akarnak hibázni?

Igen, nem akar hibázni. Csak így nem lehet dalt írni, ha nem akarsz hibázni, mert ez az emberi természet része. Mindenki hibázik. Az a gond, hogy Magyarországon szélsőségek van. Vagy valami nagyon nyálas, vagy pedig nagyon alternatív.

A trendi együttesek megpróbálnak uniformizálódni, a többi pedig radikalizálódik…

Igen, csak van egy jó értelemben vett “middle of the road” is, pl. hangszerelési értelemben. Meghallgatsz ilyen magyar slágerlistás dalokat, …hát hogy is mondjam? Másrészt, azért megvan az úgynevezett magyar alternatív réteg is, akik most már törekednek arra, hogy alternatívok legyenek. Régebben ez csak úgy jött magától, illetve mindenki ronck’n'roll-t akart játszani, csak nem sikerült neki: ebből lett az ‘újhullám’  Magyarországon. És szerintem évekig nem is tudták, hogy ők újhullámot játszanak. Csak egyszerűen nem voltak képesek eljátszani a …’bármit’. Semmit sem tudtak eljátszani. Ebből lett a magyar ‘újhullám’. És utána bemagyarázták -szerintem merő lustaságból -, hogy ez egy új hullám, vagy nem tudom mi. Nagyon kényelmes. Alternatív szerepben azért kényelmes lenni, mert bele lehet magyarázni mindent. El lehet mondani, hogy “ez művészet gyerekek, és mindenki kapja be”. Igen, végül is igaz, kinek mi köze van hozzá, hogy mit csinálsz, csak azért vannak bizonyos keretei a dolognak, amin belül kell maradni ahhoz, hogy arra amit csinálsz, rá lehessen mondani valamit, vagy meg lehessen hallgatni. Ennek kell, hogy legyen egyfajta “-tól -ig”-je. Nem csak időben, hanem kvázi művészeti értelemben is, hogy értelmezni lehessen ezt az egészet – én azt gondolom. Voltam egy filmbemutatón. Mutattak egy rakat alternatív együttest, én konkrétan sajnáltam őket. Néha meg irigykedtem. Néha irigykedtem, hogy ezek az emberek mitől ilyen rettenetesen magabiztosak. Valószínűleg a ‘nemtudástól’. Valószínűleg azért magabiztosak, mert semmit nem tudnak, és ettől a horizont nem tud széles lenni. Én rettegek néha, komolyan mondom. Amikor az ember így fogja magát, és belemegy bizonyos zenei szituációkba, és én pedig nagyon vakarom a fejem. Ezt néha irigylem. Néha szeretnék én is ilyen baromira magabiztos és állatira ‘mittudomén’ mi lenni. Fogalmuk nincs az egészről.

Azt veszem észre,  hogy nem csak a hallgatók uniformizálódnak, hanem már az újdonsült művészek is. Ha megnézel pl. egy fesztivált, a fellépő együttesek nagy része egy másik ismertebb együttest vagy irányvonalat másol – persze sokszor rosszul.

Most már a média olyan szintem behálózta mindenkinek az életét, hogy minden eljut mindenhová. Teljesen mindegy, hogy ki, milyen zenét játszik, mert nem ez a lényeg. Nálam minden stílusban, pl. az elektronikus zenében is van olyan, amit nagyon szeretek. Nekem nincs olyan, hogy utálom a technot (csak mondtam egy hülye példát).

Ez a fajta korlátoltság, amiről beszéltél, sajnos szerintem még mindig elég sok emberre jellemző.

Egy hangszerbemutatón

A zene, az zene, se több, se kevesebb. Ami a legfontosabb szerintem a zenében, hogy valamit nyújtson. Ha nem nyújt semmit, csak egy csinos kis keret, akkor az lehet akármilyen jól eljátszva, és lehet akármilyen technikailag bravúros, engem az nem nagyon érdekel. Legyen benne két hang, de az a két hang legyen olyan, hogy atya úr *sten. És én ezeket a zenéket szeretem, bármilyen stílusban. A lényeg,  hogy az embernek mondjon valamit. Pl. nem értem Magyarországon az angolul éneklő zenekarokat. Ez a magyar társadalom még mindig nem beszél jól angolul. Elviselni elviselem, csak nem értem, miért angol.

Igen, érdekes, hogy a TV-s, énekes tehetségkutatókban, ahol jól tudjuk, hogy a közönség minimum 98%-a biztosan nem beszél angolul, miért jó az, ha angol számokat nyomnak?

Valószínűleg azért, mert a dolgot egyfajta baromi villantós, és nagyon nemzetközi, borzasztó internacionális, és “ami angolul van, az biztosan menő” irányba akarják elvinni.

Vagy pl. a rádiós kívánságműsorokban vajon miért ennyire erősen dominálnak az angol nyelvű, kimondottan mainstream pop számok, ráadásul ezen belül is szinte csak kizárólag a leginkább középvonalasak?

Mert biztonságos. Nekem van egy barátom, aki kint él Los Angeles-ben, nagyon régen tanítottam gitározni, elvégezte utána a Berkley-t, és elment Los Angeles-be, zeneszerzősködik. Karácsony tájékán találkoztunk, itthon volt Magyarországon, és megkérdeztem, hogy hogy mennek ott a dolgok. Következő a helyzet… Az egyik dolog, hogy a Sunset Boulvard-on bezárt a Virgin Music. Ami azt jelenti, hogy a lemezbolt bezárt, Amerikának a ‘legzeneibb’ központjában is: tehát felejtsd el. A másik dolog, hogy a legnagyobb zenei nagyhatalom a Disney lett. A Disney egyébként a tinik alsó részét célozza meg (kor szempontjából), és megmondták, hogy milyen dalokat akarnak hallani. Ez egy orwell-i rémálom. Gyakorlatilag arról szól a történet, hogy olyan dalt kell írni, ami se jobbra, se balra, se fel, se le, se hátra, se előre nem húz. Sem érzelmileg, sem zeneileg. Tehát egy abszolút középutas megoldás, amely nem bánt senkit. És lehetőleg ez még szövegileg is így legyen. És szerintem ez Magyarországon is így van. Meghallgatsz magyar dalokat, gyakorlatilag az egész arról szól, hogy: hú, ez már nagyon erős, hú ez még nagyon gyenge, hú ez nagyon durva, hú, ez túl finom.

Ez kicsit olyan, mint amikor gitárfelvételeknél a potmétereket csavargatja valaki a stúdióban az effekteken: a tipikus “még sz*r, még sz*r, már sz*r” dolog. Elméletileg van egy 0,01 mm-es rész, ahol még mindenkinek elfogadható…

Igen, Magyarországon évekig ciki volt a gitár. Ha meghallgatsz egy számot a rádióban, a gitárszólóknál lehúzzák. Akkor is, ha a nóta közepén van. De könyörgöm, az is a dal része. Biztos, hogy hazabeszélek, de akkor is a dal része.

Vagy van gitárszólam a számban, de azt a normális hangerő alig negyedére-ötödére húzzák le mesterségesen, vagy pedig már csak a színpadképben, vagy a klipben láthatóak a gitárosok, de a gitár hangja már nincs meg.

Madi szerint a rock'n'roll nem csak egy póz

Mert a látványról szól a dolog, persze. Mindig a rockgitárral és a régi gyermekkártyával szoktam ilyenkor példálózni. Volt egy ‘Fekete Péter’ nevű kártyajáték. Ez egy figurális kártya volt, amiben mindenféle embertípusok voltak. A ‘ciki’, és a ‘vesztes’ az egyetlen kártya volt: a hosszú hajú hippi. Szerintem nem csak a régi (1989 előtti), de a mostani rendszer is valahogy ezt sugallja. Mert valahogy azt dumálták bele az emberekbe, hogy az, aki rock-ot gitározik, az bunkó. A média igyekszik ebből egy viccet csinálni, tisztelet a kivételnek. Azt gondolom, hogy a média kicsit ‘félmosollyal’ fordul efelé, valami oknál fogva. Ebben a mostani celeb-világban (mert ez az)… szóval ebben a ‘nesze semmi fogd meg jól’ celeb-világban maga a zene csupán egy fajta háttérdologgá vált. A zene az én generációmnak még nagyon fontos volt, sőt az előttem lévő generációnak is. De egy ideje azt vettem észre, hogy a zene (legyen az könnyűzene, rockzene, bármi) mintha háttérzenévé fajult volna el, mondjuk mosogatás mellé. Nagyon sok srácot és lányt látok mindenféle ipod-okkal és zenelejátszó szerkezetekkel mászkálni az utcán, de engedtessék meg nekem, hogy ezt mondjam, de ez inkább egy divat. Lehet,  hogy nincs igazam, de ez inkább egy póz, mert ez olyan trendi. Jóval kevesebben hallgatnak igazából zenét figyelve, minthogy csak megy a háttérben és alszunk. Egész életemben zenét hallgattam, én azt látom, hogy megváltozott a zene funkciója és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kell. Nem sírni kell. A lemezeladásokról: amikor elkezdtem ezt az egészet, akkor százezer volt egy aranylemez, most öt. A huszada. Elég jelentős a változás.

Azt gondolom a zeneipar – a régi formájában – már rég halálos sebet kapott, de még nem halt meg teljesen, persze ez csak idő kérdése: teljes átalakuláson megy keresztül az egész. Ma már egészen más formában jut el a zene az emberekhez, mint pl. húsz évvel ezelőtt.

Én egy klasszikus pasi vagyok. Én még szeretném a kezemben megfogni a lemezt. Ez van. Bocsánat – én szeretem. Szerintem ez nem baj. Borzasztóan személytelenné válik az egész történet ezekkel az új dolgokkal. Ez olyan, mint egy könyv. A lemezzel ugyanez van. Szerintem is ez a jövő, amit mondasz, meg valahol a kettő között. Esetleg nagyon szét fog választódni. Lesz egyfajta idősödő sznob réteg, mint pl. én, aki borzasztóan szereti megfogni a lemezt, és iszonyú pénzeket hajlandó kifizetni egy megcsinált borítóért. És erre az összes együttes úgy fog válaszolni, hogy elképesztően igényes borítókat fognak csinálni, nagyon sok extrával, DVD-vel, őrületes füzet kiadvánnyal, stb. Lehet, hogy ilyeneket csinálnak majd. És a másik oldal pedig azt teszi, hogy nem csinál semmit, csak fogják magukat az emberek és letöltik. 20$-t befizet, és annyit tölthet vagy csak hallgathat online egy hónapban,  amennyit akar. Hadd szóljon. Lehet, hogy ez a két dolog így fog szétválasztódni. Egy dolgot nem lehet egyébként lemásolni, az élőt, az élő koncerteket.

Úgy veszem észre, hogy emiatt egyre fontosabb lesz a koncertezés mindenkinek, és a régebben nagyon lényeges, ehhez kapcsolódó dolgok is újra visszatérnek (klubbrendszer, polók, stb).

A zene nem lehet személytelen, azt mindig személyhez kell kötni. Illetve a popzene mindenféleképpen összefügg a vizualitással (ellentétben a klasszikus zenével). Persze a klasszikus zene természetesen élőben szól a legjobban, ez egy megcáfolhatatlan dolog. Elképesztően szól a klasszikus zene élőben. De az ember nem a vizualitása miatt megy el egy klasszikus zenei koncertre.

Főleg ha a zenekari árokban vannak a zenészek.

Az 'Urban Stigmata' Kentaurral

Akkor meg pláne. Azt gondolom, hogy az élő fellépéseké lesz a jövő. Mindenképpen. Vissza fog térni a gyökereihez az egész dolog, és onnan megint el fog indulni valami teljesen más. Én ezt látom. Az, hogy most bemegyünk és veszünk egy lemezt, és megveszünk belőle százezer példányt, az Magyarországon egy infantilis gondolat. Még nem tudjuk, hogy a gyakorlatilag haldokló zeneipar miben fog majd pontosan reinkarnálódni. Valami biztos lesz, mert zene mindig lesz.

Érdekes,  hogy az új fajta zenei csatornák (pl. az iTunes) felhasználói sokszor szinte hihetetlen módon, spontán fel tudnak kapni számokat. Pl. volt egy veterán katona, aki egy szál gitárral felvett egy lemezt, és több százezren töltötték le/vették meg.

Ha megszólítja az embereket, az nagyon jó. Az teljesen mindegy, hogy milyen hamis, vagy hogy szól. Egy nagyon híres amerikai producer szerint egy jó dal, a legrosszabb hangzásban is jó.

A zeneipar gyermekbetegségeiről térjünk kicsit vissza rád. Az egyik leglátványosabb dobásod kétség kívül a MEX együttes volt. Egyáltalán honnan jött ez a MEX-es őrület, ami radikálisan más volt, mint eddig bármi az országban ?

A Gabi az LGM stúdióban dolgozott akkor és összehaverkodunk az ‘Azok a fiúk’ kapcsán. Gabi mondta, hogy csináljunk egy rockzenekart. “Persze, csináljunk!” A MEX-ben csupán ketten voltunk a Gabival. Az “Őrülj meg” című lemezt kezdtük ugye csinálni, szerintem világcsúcs idő alatt végeztünk a lemezzel: nyolc nap alatt készült el nulláról a masterig: a tök nulláról. Bejártam az LGM-be, este 11-re, mert akkor volt szabad a stúdió. És 11-től reggel 7-ig, 8-ig dolgoztunk. Volt olyan, hogy egy nap alatt nem lehetett egy nótát, hanem kettőt kellett csinálni. És akkor elkezdtem agyalni, elkezdtem riffelgetni. És minden ötlet jó volt. És tényleg, gyakorlatilag nyolc nap alatt elkészült az egész anyag. Gabi énekelt, és csomó ember besegített motyókkal. Nekem semmi cuccom nem volt. A Menyus is odaadta a Marshall-jait, meg az egyéb cuccait is – kurv* jó fej volt. És így megcsináltuk az egészet. Azért lett gépi az alap, mert nem volt dobosunk. Akkor még nem is volt ilyen típusú együttes, ha jól tudom. Persze azóta már csomó ilyen zenekar kijött nyugaton, de ott sem volt még akkoriban ilyen.

Szerintem nem csak hogy akkor nem volt, de azóta sem. Lehet, hogy ti már nosztalgiával gondoltok vissza a MEX-re, de szerintem még most is megelőzi a korát.

Madi kedvenc MeX lemeze

Nekem a kedvenc lemezem éppen a ‘bukta’ lemez: a ‘Botrány’ című. Ott már ötvöztük az akusztikus dolgot az elektronikával, meg volt tekerve a dolog. Nem volt agyonszintizve, viszont agyon volt gitározva. És valamitől ez a dolog működött – egy darabig. De aztán persze mindenkinek annyi dolga volt, hogy… szóval ahhoz, hogy ez a dolog igazándiból nagyon a köztudatba kerüljön, mindnyájunknak irtózatos munkát kellett volna befektetnünk. Csak mindenki annyira szét volt zuhanva – mindenféle melók miatt – Gabi is, én is, hogy egyszerűen nem tudtunk erre annyira rákattanni. Mert ugyanis ezt hobbiból csináltuk, nem akartunk mi ebből világsztárok lenni. Baromira benne volt a levegőben, hogy ebből lesz valami. Pont mire megszűnt a zenekar (XX), addigra lett olyan hatása, hogy “Hű, mi ez?? Eltelt tíz év, és akkor vették észre az zenekart, hogy ez milyen jó – és mi fel is oszlottunk.

 

Nézd meg a főoldalt is!
   



LIKE-olj!


Tényező.hu | Nem mindennapi hírek. Független, újságírók által fenntartott és szerkesztett, teljesen cenzúra mentes, tényeket, és magánvéleményeket tartalmazó elektronikus médum.

Print Friendly Nyomtatás Az oldal PDF verziója PDF

Ajánlott cikkek:

Az iraki dosszié - a valóságban
Végső cél: Irán - az elhallgatott Sunday Herald cikk
Emberhülyítés
Az igazi Kína
Az X-faktor esete Kínával
A tévedés következő stációja - a Jobbik.
Interjú Fodor Gáborral
Interjú Hende Csaba honvédelmi miniszterrel
Várkonyi Balázs - az Edigital titkáról
Szinte védtelen a Magyar Honvédség
Szekértáborok a magyar ugaron
Egyetem vagy munka mellett is lehetsz katona

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely