A katonai kommunikációra is jellemző konformitás jelenségének a vizsgálata | Tényező.hu

Ma 2019. december. 10, kedd, Judit napja van.

Támogassa a függetlenséget:

A katonai kommunikációra is jellemző konformitás jelenségének a vizsgálata

Share

Konformitás, normakövetés nélkül elképzelhetetlen lenne bármely fegyveres rendvédelmi szerv működése, ide értve akár az alapműködés minimumát is, ugyanakkor vigyáznunk kell arra, hogy ne legyen a konformitás a szükségesnél nagyobb mértékékű, ugyanis az károkkal is járhat.

 

A konformitás – lehetséges előnyei, és veszélyei

 

Mi is a „konformitás”?

Konformitásról[1] beszélünk, ha egy adott csoport normáinak az irányába konvergálnak a csoportot alkotó egyén gondolatai, érzései, emocionális megnyilvánulásai, értékítélete.

A “csoport”[2] – létszámát, vagy rendeltetését tekintve – rendkívül széles spektrumon mozoghat. Lehet három-négy fős, – az amerikai hadseregekben jellemző – „fireteam”, egy raj, egy szakasz, vagy akár egy sok ezer fős hadsereg is, de pl. egy katonai beszerzésekről döntő pár fős logisztikai csoport is.


Nyilvánvalóan a konformitás, és a konformitás mértékének megítélése nagyban függ az adott kultúrától, vagy egy szubkultúrától is. A konformitás az egyik fő mozgatórúgója a fennálló komplex társadalmi rendnek, ezért nyilvánvalóan nem mondhatjuk azt, hogy egyértelműen káros jelenség lenne, mint ahogy azt sem jelenthető ki, hogy egy teljes mértékben hasznos a közösség számára. Két részre bonthatjuk magát a konformitás jelenségét, a szerint hogy mennyire meggyőződésből fakad az adott egyén azonosulása a csoport normáival:

Behódolás[3], amikor a csoportot jellemző valóságos, vagy csak elképzelt pressziónak engedve, olyan normák szerint kezd el viselkedi az egyén, amelyeket valójában nem tart követendőnek, vagy helyesnek. Ennek ellenére mégis elfogadja ezeket a normákat. Ezt a fajtáját a konformitásnak, nyilvánosnak is nevezzük.

Személyes (vagy magánkonformitás) [4], amikor az adott csoportot alkotó egyén ténylegesen, meggyőződéssel hiszi azt, hogy az adott csoportnorma, ideológia helyes, és teljesen önként hozza meg a döntést, miszerint követni fogja ezeket a normákat. Lényegében ekkor beszélünk azonosulásról, identifikációról.

Internalizáció[5] – a szociális tanulás legmagasabb szintje. Az internalizáció folyamatában az eredeti modell már különösebben nem játszik szerepet. A értékek viselkedésformák vagy átvételének az oka az, mert az egyén saját maga által helyesnek vélt értékrendszerével megegyezik, egybevág.

Bármelyik verziójáról is beszélünk a konformitásnak – akár a behódolásról, a személyes konformitásról, vagy az internalizációról –, érdemes kitérnünk a konszenzus keresésének a kérdésére is, hiszen a konformitás fő összetevője az, hogy a csoport egyetért különböző kérdésekben, és az egyéni vélemények konvergálnak a kialakuló csoportvélemény felé. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy a „személyes konformitás”, és internalizáció esetében az egyén számára sokkal nagyobb feladat, és sokkal több tudatosságot igényel, hogy felismerje az esetleges hamis konszenzust, mivel a „behódolt” csoporttaggal ellentétben ő valójában a csoport integráns részének tartja magát, és nagyon nehezen – vagy egyáltalán nem – tudja csak kívülről, független módon látni a csoportban zajló folyamatokat, és a csoportdinamikát.

Ha konformitás definíciók után kutatva megnézzük Anthony Giddens szociológiai kézikönyvét, akkor láthatjuk, hogy bár egy teljes fejezetet szentel a konformitással kapcsolatos fogalmaknak, és jelenségeknek („konformitás és deviancia” címmel), és e mellett még két egyéb helyen is ír róla, de megdöbbentő módon a konformitást csupán – egyetlen kísérletként – csak a függelékben definiálja négy sorban. Ezen kívül még csak kísérletet sem tesz arra, hogy alternatív módon próbálja meg definiálni – ami már magában komoly hiányossága a könyvnek, ráadásul a konformitást, mint fogalomkört a több mint 600 oldalas könyvében szinte kizárólag pozitív jelenségként láttatja, amely hozzáállást még talán az előzőtől is nagyobb szakmai hibának tartok.

A konformitás rövidke definíciója így hangzik Giddens szerint:

„Olyan viselkedés, amely követi egy csoport vagy társadalom elfogadott normáit. Az emberek nem mindig azért fogadják el a társadalmi normákat, mert egyetértenek az azokban megtestesülő értékekkel. Elképzelhető, hogy egyszerűen azért viselkednek megfelelő módon, mert az előnyös számukra, vagy pedig tartanak a szankcióktól.”[6]

A fő hibája a Giddens-féle konformitás-felfogásnak talán az, hogy a konformitás deficitjét szinte kizárólag a devianciában találja meg, amelyet ráadásul az esetek többségében (egy két semleges érzelmi töltettel bíró példa felsorolásán túl – amikor pl. a Krisna-közösségről ír) ráadásul nem csupán szociológiai, de kriminalisztikai értelemben is használ.  Ezzel gyakorlatilag majdnem kizárja a konformitás hiányával kapcsolatos, egyértelműen pozitív példákat,a melyek az öncenzúrakutatás kapcsán fontosak lennének.

Az alapvető közlekedési szabályok betartásának a fontosságát hangsúlyozva megemlíti:

„Ez a példa a konformitás és a deviancia egyes rendkívül fontos vonatkozásaira irányítja a figyelmünket. Minden társadalmi norma együtt jár bizonyos szankciókkal, amelyek elősegítik a konformitást, és védelmet nyújtanak a nonkonformistással szemben.”[7]

Ez a nonkonformista viselkedéssel kapcsolatos berzenkedése végig uralja a teljes könyvet, amelyet csupán egy-két rövidebb gondolat árnyal. Amelyek között talán a legerősebb a „konformitás és deviancia” fejezet utolsó oldalán található – a „deviancia és társadalmi rend” alcím alatt. Itt egy egyértelműen pozitív példát is említ a nonkonform viselkedésre, bár figyeljük meg, hogy az előbbi szóösszetétel helyet a szerző következetesen a „deviáns”-t használja, amely jelentése egyáltalán nem semleges, hanem sokkal inkább fordul kriminalisztikai jelentéstartalomba, ami véleményem szerint nem egy szerencsés választás:

„A társadalom uralkodó normáitól való eltérés bátorságot, és elszántságot követel, de gyakran életbevágóan fontos olyan változások elindítása érdekében, amelyekről csak később derül ki mindenki számára, hogy a köz érdekeit szolgálják. (…) Egy társadalomban, amely tolerálja a deviáns viselkedést, nem szükségszerűen bomlik fel a rend.”[8]

Különösen fájó hiányossága a könyvnek, hogy a médiával foglalkozó fejezetben a konformitás negatív szerepének a tárgyalásába nem csak hogy nem kezd bele, de még meg sem említi, mint egy létező – sokszor negatív értelemben is – nagy hatású jelenséget.

De ha már Giddens ennyire következetesen használja a deviancia szót a konformitási deficit leírására, akkor mellékágon nézzük meg, hogyan is definiálja:

„A devianciát úgy határozhatjuk meg, mint olyan normáknak vagy normarendszereknek a megszegését, melyek egy közösség vagy társadalom jelentős része elfogad. Egyetlen társadalmat sem lehet egyszerűen felosztani normaszegőkre, és normakövetőkre. Életünkben valamennyien áthágtunk egyszer-kétszer valamiféle általánosan elfogadott viselkedési szabályt.”[9]

Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy mennyire a „társadalmilag helytelen”, „nem értékes” értelmezési tartományba próbálja meg a szerző száműzni a devianciát, amelyet gyakorlatilag a konformitás elutasításával definiál, akkor a meghatározást követő kiragadott példája jól szemlélteti ezt:

„Sok ember elkövetet az életében kisebb lopásokat (…) kipróbálták már a marihuánát (…) fogyasztottak szeszes italt a felnőttkoruk előtt (…) éltek illegális kábítószerekkel (..) vettek részt tiltott szexuális tevékenységekben.” [10]

Az utóbbi idézetet elnézve erős kételyeim vannak, hogy a fegyveres szervezetekben esetlegesen jelenlévő túlzott konformitás, – amely ugye Damoklesz kardjaként az katonák feje fölött lógó szankciókkal fenyegetve „öncenzúrára” képes bírni az katonákat – elleni harc (egy konkrét példával élve: „kiálltak a véleményükért a harckészültségi jelentések kozmetikázása ellen”) vajon szociológiai, szakmai szempontból jól mutatna-e az „élek illegális kábítószerekkel” és a „vettek részt tiltott szexuális tevékenységekben” idézetek közé beszúrva.

Ha tovább nyomozunk szociológiai területen a konformitás meghatározása után, akkor adja magát Andorka Rudolf „bevezetés a szociológiába” műve is, amely sok tekintetben hasonló felépítéssel, struktúrával is bír, mint Giddens előbbiekben említett könyve.

A valóság azonban az, hogy konformitás-téren meglehetősen kevés támpontot tud adni, amit már az a tény is jól illusztrál, hogy Andorka Rudolfnál a „konformitás” szó – Giddens-el ellentétben – még csak bele sem került a könyv tárgymutatójába.

A „norma” szót viszont szerencsére definiálja:

„A kultúrának a szociológia szempontjából különösen fontos elemei a normák és értékek. Ahhoz, hogy egy kisebb társadalmi közösség vagy egy nemzeti társadalom, sőt az egész emberiséget átfogó világtársadalom működőképes legyen, tagjainak követniük kell bizonyos viselkedési szabályokat, normákat, máskülönben viselkedésük a társadalom többi tagja számára kiszámíthatatlanná válik, és ezáltal lehetetlenné válik az együttműködés. A norma megszegését mindig valamilyen szankció bünteti.”[11]

Az utóbbi két említett könyv nagyban hasonlít egymásra olyan téren is, hogy mindkettő alapvetően negatív színben ír a nonkonform viselkedésről, és mindkettőnél a deviancia lesz az értelmezés kimenete, és magát a devianciát, mint jelenséget bontják tovább. Andorka könyve ráadásul dogmatikusabb is ilyen téren, mint Giddens-é, ugyanis míg utóbbinál a devianciáról szóló fejezet címében helyet kap a konformitás szócska, addig az előbbiében hiába is keressük.

Andorka Rudolf lényegében a devianciáról szóló fejezet egyetlen részében (amely az anómiaelméletekről szól), majd a fejezet összefoglaló részében tesz csak egy kísérletet arra, hogy a nonkonform viselkedést ne a kriminálisba hajló értelmezés irányába tolja el. Az anómia kapcsán – Merton nyomán – összeállít egy táblázatot, amely az „újítás” fogalmát is tartalmazza, és az újítást a társadalmilag elfogadott célok elfogadásaként, de a megengedett eszközök elutasításaként írja le. Ugyanakkor azonnal rá is jövünk, hogy ebben az értelmezésben az „újítás” valójában a „bűnözés”-t jelenti. Ezzel együtt újra ott vagyunk, hogy Andorka a nonkonform viselkedési módokat – Giddens-hez hasonlóan – alapjában véve kriminalizálja.

Egyedül a fejezet összefoglaló részében találhatjuk meg a csíráját a nonkonform viselkedésmódok bizonyos mértékű – kénytelen-kelletlen – elfogadásának:

„Minden társadalomban előfordul deviancia, annak teljes megszüntetése nem lehetséges, de nem is kívánatos, amely elég toleráns ahhoz, hogy bizonyos mennyiségű devianciával együtt él, de elejét veszi annak, hogy a deviancia elhatalmasodjék, és ezáltal a társadalom dezintegrációját okozza.”[12]

De vajon, mikor beszélhetünk arról, hogy hamis a konformitás hatására kialakult „konszenzus”?

A hamis konszenzus egyik fő jele az lehet, hogy ha az érintett egyén túlbecsüli mások véleményének, tulajdonságainak, vagy viselkedésének a saját magáéhoz való hasonlóságát.

Ugyanis a normáknak kettős funkciója van. Egyrészt ugye a sokszor bizonytalan valóság fölött képesek valamiféle kontrollt biztosítani, amelyet nevezhetünk információs motivációnak. Másrészt az egyén társas kapcsolat iránti igényének a biztosítását is ellátják – amely normatív motiváció. A csoporthoz újonnan csatlakozott tagok esetében a csatlakozás indítéka a bizonytalanság is lehet, a legnyilvánvalóbb következménye pedig az igen erős ragaszkodás kialakulása is lehet a csoportot alkotó személyek köre, a csoport egésze felé.

A csoporton belüli konformitás csapdája, ha felületessé válik a gondolkodás egy adott közösségen, csoporton belül.

Mivel az életben gyakran előfordul, hogy az, amit az emberek többsége helyesnek vél, az csakugyan helyes lesz, ezért az emberre sok esetben jellemző az a tulajdonság, hogy más emberekre (jellemzően csoportokéra) támaszkodik döntéseinek meghozása kapcsán. Amennyiben nem kellően motiváltak az önálló gondolkodásra, – mert csak csekély előnnyel járna, vagy nem érdeklődik az adott téma iránt az egyén, vagy esetleg nem akar nagyobb energiát fektetni az igazság felderítésébe – akkor jó döntésnek bizonyulhat, ha valaki konszenzusra támaszkodik.

A szociálpszichológia ma is élő legendája, Elliot Aronson szerint a társadalmi rend szempontjából a konformitás egy alapvetően pozitív tulajdonság, de azért megemlíti, hogy az általánosan elfogadott közösségi véleménnyel szembemenni nem mindig jelent rossz alternatívát:

„… az eredmények arra vallanak tehát, hogy az establishment, a ’”társadalmi rend” vagy a modális csoport inkább kedveli a konformistákat, mint a nonkonformistákat. E kísérlet ismertetésével persze nem akarjuk azt állítani, hogy a konformitás mindig jó, a nonkonformizmus pedig mindig rossz alkalmazkodást jelent. Nyilvánvalóan vannak olyan szituációk, amelyekben a konformizmus határozottan kívánatos, a nonkonformizmus pedig viszont a legnagyobb szerencsétlenséget okozná.” [13]

A konformitás, a komplex felépítésű, bonyolult társadalmakban élő egyének talán egyik legfontosabb vezérlő elve, hiszen e képesség nélkül nemigen tudna működni egy egész társadalom a szükséges, megfelelő mértékű hatékonysággal – sem gazdasági, sem politikai, de más szempontokból sem.  Nem kivétel ez alól a fegyveres szervezetek világa, így a katonák sem.

Szögezzük le: konformitás, normakövetés nélkül elképzelhetetlen lenne bármely fegyveres rendvédelmi szerv – így a Magyar Honvédség – működése, ide értve akár az alapműködés minimumát is.

Megállapíthatjuk tehát, hogy szükség van a konformitásra ahhoz, hogy az emberek együtt tudjanak dolgozni, de vigyáznunk kell arra, hogy ne legyen ez a konformitás extrém mértékű – bármely irányba eltérünk az egészséges mértéktől, az igen nagy károkkal járhat.

 


[1] Hewstone – Stroebe – Codol – Stepenson (1998) Szociálpszichológia európai szemszögből. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest. 492.

[2] Adorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. 352.

[3] Eddy Van Avermaet (1988) Társas befolyásolás kiscsoportokban in Hewstone – Stroebe – Codol – Stepenson (1998) Szociálpszichológia európai szemszögből. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest. 385.

[4] Eddy Van Avermaet (1988) Társas befolyásolás kiscsoportokban in Hewstone – Stroebe – Codol – Stepenson (1998) Szociálpszichológia európai szemszögből. 385.

[5] Adorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. 638.

[6] Anthony Giddens (1995) Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest. 688.

[7] Anthony Giddens (1995) Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest.144.

[8] Anthony Giddens (1995) Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest. 173.

[9]Anthony Giddens (1995) Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest. 138.

[10]Anthony Giddens (1995) Szociológia. Osiris Kiadó, Budapest. 138.

[11] Adorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. 643.

[12] Adorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. 542.

[13] Aronson, Elliot (2008) A társas lény. Akadémiai kiadó, Budapest. 35.

Mi is a „konformitás”?

Konformitásról[1] beszélünk, ha egy adott csoport normáinak az irányába konvergálnak a csoportot alkotó egyén gondolatai, érzései, emocionális megnyilvánulásai, értékítélete.

A “csoport”[2] – létszámát, vagy rendeltetését tekintve – rendkívül széles spektrumon mozoghat. Lehet három-négy fős, – az amerikai hadseregekben jellemző – „fireteam”, egy raj, egy szakasz, vagy akár egy sok ezer fős hadsereg is, de pl. egy katonai beszerzésekről döntő pár fős logisztikai csoport is.

 


[1] Hewstone – Stroebe – Codol – Stepenson (1998) Szociálpszichológia európai szemszögből. 492.

[2] Adorka Rudolf (2006) Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. 352.

Nézd meg a főoldalt is!
   




LIKE-olj!


Okleveles kommunikáció-, és médiaszakértő, katonai szakújságíró.

Print Friendly, PDF & Email

Ajánlott cikkek:

A medinai NATO radarépítés (policy paper)
A csoportgondolkodás vizsgálata a honvédségnél, és más fegyveres szervezeteknél
1956 eseményei katonapolitikai nézőpontból (1.rész) - interjú Dr. Nagy Tamással
1956 eseményei katonapolitikai nézőpontból (2.rész) - interjú Dr. Nagy Tamással

Comments Closed

Nem lehet hozzászólni


Bejelentkezés
tárhelytárhely